Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - THURZÓ GÁBOR: Eső lesz (Elbeszélés)

telen, súlyos égen. Látta, ahogy Ágnes elalszik és álmában nem nyújtja feléje a kezét úgy, mint eddig, hogy magához húzza. — »Szeretem, ha te altatsz el«, — mondta mindig. És most magától aludt, el, egyedül alszik. Megfordult, az alvó arcába nézett. A szenvedély nyoma elmúlt róla, pedig máskor ott remegett még az alvón is. Halott arc volt, fáradt arc. Nein várta meg a kapunyitást, felöltözött és hazament. Még sötét volt, de már ritkult és jöttek újra a sunyi sugarak a háztetők mögül. És odahaza várta a forró szoba, az álmatlanság izzó katlana. Attól fogva megint mindennap együtt voltak. Semmi sem változott : a hosszú telefonbeszélgetések, a találkozások a tikkadt, kopár városban. Agnes olyan volt, mint mindig, de lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez most már megerőltetésébe kerül. Mintha valakinek szép és hibátlan arcát hirtelen sebek, forradások torzították volna el és most álarcot viselne, régi arcát rugalmas, tökéletes álarcként, amely álarc mégis, nem tehet ellene. Ilyen volt Ágnes mostanában, amikor úgy viselkedett, mint addig és mégis olyan kínzón, megfejthetetlenül más volt. Sokáig nem érezte ezt tudatosan. Nem érezte az álarcot, hogy nem ugyanolyan a csalódásig a régit idéző mosoly, legfeljebb egyforma a régivel, de a lényege már nem öntudatlan. De azt éreznie kellett, hogy egyre jobban kisiklik a keze közül. A hőség is egyre sűrűsödött, néha mintha már szét kellett volna robbannia, mint egy túlhevített, iszonyatos tűzgömbnek, ami légmentesen burkolja be a várost, de egyre csak telt, sűrűsödött. És ahogy a meleg egyre elviselhetetlenebb lett, benne egyre erősödött a figyelem. Szerette Ágnest és figyelte, s csak később döbbent rá, hogy a figyelem a szerelem pusztulása. Ágnes mindig kicsúszott a kezéből. Egy délután fent volt nála. A díványon feküdtek egymás mellett, lelógó lábbal, A rádióból zene szólt. Meg akarta csókolni. Ágnes ránézett, az álarc megtévesztésig őszinte mosolyával : — Most ne . . . — Miért nem engeded ? Ágnes felkelt, elcsavarta a rádiót : •— Olyan meleg van. És végeredményben ez nem is volt kifogás, meleg volt, a zsalukon szinte láthatóan ömlött be a hőség. És mégis kifogás volt, mert nem lehetett más. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. De a tekintet, mellyel ránézett, a mozdulat, ahogy felkelt és egy pillanatig habozott a rádió előtt . . . Ahogy együtt mászkáltak esténként a Dunaparton, érezte, hogy Ágnes lépései nem egyformák az övével, lassabban megy, nyújtózva, mintha távolodni akarna, mintha azt akarná, hogy egyszerre csak elmaradjon. Nem tudott karonfogva menni vele, egy idő múlva fárasztotta Ágnes karja. Kit viszek magammal ? — gondolta. Ilyen súlyosnak érezheti a rendőr a hozzábilincselt, vele egy ütemben haladó és mégis félelmében gyorsító vagy lassító rab járását. Amikor Ágnes azt mondta, hogy »most ne . . .«, elhatározta, hogy csak akkor közeledik feléje megint, ha ő kívánja. A hőségben, ami szinte a bőre alá nyomult már, végeredményben nem is kívánt semmi testi kapcsolatot, s ennek talán nemcsak a hőség volt az oka. hanem az éber figyelem is, mellyel leste 27