Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - THURZÓ GÁBOR: Eső lesz (Elbeszélés)

a szeme sarkából, hogyan változik egyre jobban álarccá Ágnesen a régi viselkedése. És minden alkalmasabb felébreszteni az érzékeket, mint a feszült figyelem. De voltak pillanatok, amikor a figyelmet legyőzte a kíváncsiság : mit felelne, ha »akarna tőle valamit«. Megállt a kapuban. Ágnes hirtelen a kezét nyújtotta : — Jóéjszakát, — és már nyúlt a csengőhöz. — Felmegyek hozzád. Ránézett mosolyogva, nagyon szerelmesen : — Neee, — és nyújtotta az »e«-t, mint mindig, amikor nagyon kedves akart lenni. — Akkora a hőség. — Ne félj, — mondta kicsit gyáván, — csak éppen leülök öt percre. Ágnes csak az éjjeliszekrényen gyújtott lámpát és mindjárt vetkőzni kezdett. Meztelenre vetkőzött, a tükör előtt, szinte kiszámított mozdulatokkal, aztán végigfeküdt a díványon. Ő ott ült mellette, ahogy megígérte, nem tudott hozzányúlni, csak nézte a meztelen, ismerős testet, amit minden rezzenetében ismert már, eszébe sem jutott, hogy az »efebesz« is így látta, nem is olyan régen, kitárulkozón, szemérmetlenül. Hirtelen fel kellett ugornia : egy idegen test ez! ezt a testet újra birtokba kellene venni! titkait és készségét ki kell oldani egy nyomasztó ismeretlenség alól! És ehhez gyenge volt. Újra kezdeni? Nem, most már lehetetlen : Ágnes ellenkezne, védekezne, talán nem is játékosan, az álarcon át, hanem gorombán, foggal és körömmel. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett: még mindig fokozni tudta a gyötrést. És ebben a hőségben ez a megfeszült, sohasem lankadó figyelés, — minden figyelemnél rettenetesebb, mert azt lesi valakiben, akit ismer, hogyan válik ismeretlenné, hogyan zárkózik be a titokba egy már felnyílt ember ! Ekkoriban Ágnes gyakran nem ért rá és nem is erőltette a találkozást, mert végeredményben teljesen mindegy volt, találkoznak-e vagy sem. Nem tud meg belőle többet és nem találja meg benne a régit, az álarc mögött. — Kedden ráérsz? — kérdezte egyszer telefonon, amikor három napja nem találkoztak már. Ágnes elrévedt : —Várj csak, kedden . . . ? Este jó lesz ? Kilenckor az Erzsébet-hídnál. Délután ő se ért volna rá : hivatal után kiment a Lipótmezőre, beteget látogatni. A Hűvösvölgyben valahogyan irgalmasabb volt a nyár. A fák átszűrték a forróságot. Végigment a tébolyda árnyékos útjain, kereste a B-pavillont. Valami furcsa kíváncsiságot érzett, ahogy egy-egy pad mellett elhaladt : szemébe nézni azoknak, akik ott ülnek, előretartott fejjel, mint a vakok, combjukon a két kezükkel. Egyszer visszafordult, hogy egy férfi szemébe nézzen, de elkapta a tekintetét: micsoda villámló vakszemek, mint a ciszterna mélyéből feltörő állati kiáltás. És ahogy aztán jöttek vele szemben, kopaszon, tévetegen, olyan szelíden, mint egy szentkép és ahogy melléje értek, hirtelen rámeredtek, zihálva, összeszorított ököllel, amely nein tudna lecsapni senkire. Végigment a dühöngök háza mellett is, hallotta, ahogy a ház tompán üvölt, rázza valami lelakatolt, szabadulni nem tudó kétségbeesés. Nem sokáig maradt a látogatáson, gyalog akart hazamenni, át az irgalmas fasoron. Egy kocsmánál megállt egy pillanatra. Bemegy a kerthelyiségbe és iszik egy pohár sört. Vedlett kis kocsma volt ez, piszkos terítőkkel az asztalokon. Futóbabos szaletlikben ingujjra vetkezett szerelmespárok üldögéltek és szemérmesen lehúnyták a szemüket, ahogy elment mellettük. A gesztenyefákról sorvadt levelek hullongtak a kuglipályára. Az utolsó szaletli előtt éppen le akart ülni egy asztalhoz, amikor valami hirtelen szemen ütötte. Az utolsó szaletliben Ágnes és a fehérkabátos férfi ült, szorosan egymás mellett. Megállt, nem tudott továbbmenni. Sokára vették csak észre. Most már csak a figyelés ösztöne működött benne. Egy másodperc alatt felmérte a helyzetet. Látta Ágnest, azzal a mosollyal, ahogy vele is beszélt, ugyanúgy félrehajtva kicsit a fejét — és most már tudta, milyen volt azelőtt, mi a különbség igazi arca és az álarc között, melyet a Balaton óta az igazi arca helyett annak másaként viselt. Ágnes felpillantott, végre észrevették mind a ketten. Iszonyat és egy könnyű vállvonás volt Ágnes tekintetében : »jobb ha most tudja meg«, — körülbelül ennyit jelentett. Odaköszönt, tovább akart menni, de Ágnes utánaszólt halkan, tisztán és határozottan : — Szervusz. Gyere, ülj le ide hozzánk. Belépett a szaletlibe. Ágnes mosolyogva, szinte mellékesen mutatott a férfire : Ti — még nem ismeritek egymást. Zalán Péter. Kezetfogtak, leült, pohár sört rendelt. És most ott ültek hármasban, beszélgettek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga : a sörről, ami mostanában megint romlik, az állatkerti hangversenyről, a rettenetes, észtvesztő, egyre szúrósabb hőségről. Amikor megitta a sörét, felállt, búcsúzott. Ágnes még utánaintett : — Ne felejtsd el ! Kilenckor ! Hogyne. Ott leszek. És elment. Késő délután volt már. Ahogy az útra ért, ligy csapta arcon a meleg, mint valami sűrű, olajos massza, szinte védekezni lehetett már ellene azzal, hogy letörli magáról. Ment, lassan, kényelmesen, úgy nézett maga elé, mint a vakok, vagy mind a bolondok a padon, ő is olyan messze mindazon túl, amit látott. Besétált a városba, néha eszébe jutott Ágnes, de a nevéhez nem kapcsolt semmi emléket. Ügy kattogott benne pusztán csak a neve, néha kis időre kihagyva, majd újra vadul bekapcsolódva, mint az utas alatt a vonatkerekek. Vágta át magát a hőség sűrű, sajtos anyagán, most már eltűnt a város, az ég, egyetlen szürke forróság volt minden. Ahogy hazaért, rögtön kiállt az ablakba. A szemközti háztetőn hirtelen két felhő jelent meg. vörös szélű, hátulról fénylő felhő és a szél becsapott valahol egy ablakot. A szél! A szél! És most már mindenünnen szél fakadt elő a hőségből, söpörte végig lomhán, zajtalanul, izzón a várost. Eleinte vastag, forró szél volt, maga a hőség indult útnak, aztán egyre hűlt, mintha esőcseppek porzanának szét benne, a két felhő már eltűnt és a nap valahol még sütött. Mélyen kihajolt, hogy érezze is ezt a hűsítést. Eső lesz — gondolta, a szél hozza az esőt. Mint napokon, heteken át a hőség, most a por kavargott sisteregve, magasan, vonulva és hullámozva az utcán, csikorogtak az ablakok, pattogtak a cserepek. Nagyon messzire látott : két sarokkal odébbről rohant, sistergett feléje a por. A szél és a por kavargásában emberek közeledtek, szétzavarta. Talán nem is emberek voltak. Egy sűrű, poros förgetegben csak akkorák, mint lőre alján a muslincák. 28