Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - THURZÓ GÁBOR: Eső lesz (Elbeszélés)

tudott követelni és nem is volt értelme annak, hogy követeljen. A beton-elefántoknál találkoztak. Nem várt sokáig, pedig nagyon korán érkezett. A hőség most kezdett fakulni, de még alattomosabb lett, szinte láthatóan vonult a fák között, mind a köd. Ágnes és Zsuzsa kilépett a földalattiból, messziről észrevette már őket és figyelte, megdobban-e a szíve. De sem örömet, sem izgalmat nem érzett, olyan volt az egész, mint egy fejfájás, amire már nem is lehet figyelni, talán szenvedni se lehet tőle. A két lány előtt elrobogott egy öntözőkocsi. Ágnes megállt, várta, amíg szikrázva végiglebeg és párává válik a víz az úttesten, aztán egyenesen feléje sietett. — Szervusz, — nyújtotta a kezét Ágnesnek. Ágnes felnevetett, tisztán, szívből, mintha így lenne a legtermészetesebb : — Jaj, de meleg van ! Te hogy bírod ki ebben a szövetruhában ? És bementek a hangversenyre. Zsuzsa azzal, hogy csak két jegyet kapott egymás mellé, hátrább ült. A zenészek már hangoltak, a pavillont elöntötte a szürkés, forró alkonyat. A szürkeségben kezdtek muzsikálni. A muzsika zengett, de valahogyan messziről, valószínűtlenül érkezett el feléje. Spanyol hangok voltak ezek, tikkadtak, lusták, a papagájok és a délszaki szárnyasok a tóról belerikoltottak, vak torokhangon. Mintha egy forró, nedves dzsungel lüktetett volna a zenében. Ült Ágnes mellett, szótlanul, mozdulatlanul, nem nézett rá, csak érezte, ahogy lélegzik s néha idegesen a hajához nyúl, megigazítja, csuklóján megcsörren a vékony arany bilincs. Aztán érezte, hogy Ágnes lopva néha ránéz, talán sajnálja, vagy talán diadalmas, mert győzött. Nem felelt egyetlen mozdulattal sem. Elmerült a dzsungel monoton, újra meg újra egyetlen dallamot kezdő muzsikájába, a sűrűsödő dallamba, amelybe néha belesivított az oboa, hogy a ketrecekből feleljenek rá a madarak. Észrevétlenül sötétedett be, egyszerre csak azt látta, hogy a pavilion homlokán körben égnek a villanykörték, mintha a sötétségből merülnének ki és körülöttük, mintegy a zenébe veszve, zümmögnek, keringenek az éjszakai bogarak. Öntudatlanul, anélkül, hogy tudta volna mit érez és megmozdul-e egyáltalában. megfogta Ágnes kezét. Egyszerre félelmetes érzés szállta meg, rosszabb az elmúlt napok kétségbeesésénél, valami epesztő, szégyenteljes, meddő boldogság. A zene harsogva a magasba szállt, élesen rikoltozott, most csupa ütőhangszer versengett már. Ágnes a füléhez hajolt : — Te bolond ! — mondta. Hirtelen abbaszakadt a muzsika, most a nézőtér felett is kigyúltak a lámpák, a székek megmozdultak. Ok ketten is felálltak : még mindig fogta Ágnes csuklóját. Elindultak a tó felé. Ittas volt, nem érzett semmit, csak azt, hogy fogja Ágnes kezét és nem szólt egy szót sem. A tónál, ahogy némán áthajoltak a korláton és figyelték a hatytyút, ahogy magányosan átúszik az ótvaros vizén, magasra tartott nyakkal, Zsuzsa utolérte őket. Most elindultak mind a hárman, a tó körül. Amikor a fahídhoz értek, Ágnes hirtelen elvette a kezét a kezéből. Szemben a hídon fehérkabátos férfi közeledett feléjük, spanyolosra brillantinozott frizurában, furcsa, tapadó járással. Amikor melléjük ért, köszönt. Ágnes elmosolyodott, visszaköszönt, mentek tovább. Egyszerre valami szokatlan bizonytalanság fogta el, mintha szédülne: — Honnan ismered te ezt az embert ? Ágnes közömbösen vállat vont : — Ismerem. — Amikor a Balatonra mentünk, még nem ismerted. Mindig nevettél rajta, hogy a nyomodban jár és meg akar ismerni. Zsuzsa nem hagyta Ágnest felelni, mohón, frissen közbevágott: — Ja, a Péterről beszélsz ? Én mutattam be neki. Angyali fiú. Amikor te olyan hülye voltál és nem akartál Ágnessel találkozni, egyszer együtt voltunk a hullámban. Ott mutattam be neki. Csak nem vagy féltékeny ? Hangverseny után gyalog mentek át a forró városon. Olyan természetesen, ahogy eddig mindig, felment Ágneshez és nála maradt éjszakára. Most, ahogy újra, annyi idő után, egymás mellett feküdtek, a sötétben világító testtel, karján Ágnes fejével, — ez a végtelen pillanat csodálatos volt, nem zavarta semmi emlék. Nem akart cselekedni, sokáig meg sem csókolta, mert talán csak ez kell a szerelemből, ez a némaság a cselekvés előtt, a többi már mindegy. Aztán föléje hajolt és megcsókolta, szelíden, puhán. Ágnes úgy kapott a szájába, olyan vadul, mohón, hogy szinte megrettent tőle. És ami most következett, önfeledt volt, vad és szélsőséges, nem is szerelem már, hanem harc, verekedés és egyre jobban érezte, egyre gyanakvóbban és fásultabban, hogy Ágnes minden odaadása, követelése, ösztönzése inkább védekezés, mint szenvedély. Ügy védekezik, lígy akar szabadulni tőle, hogy eszeveszetten átadja magát. Amikor újra egymás mellett feküdtek, újra rászállt a hőség, a fejfájás és valami elképesztő szomjúság, levertség, szinte már harag. Ki vagy te — szerette volna a csukott szemmel fekvő Ágnestől kérdezni, — és ini volt ez ? Ez menekülés volt, menekülés az összefogózásban, egyesülésben, iszonyatosabb egymásratalálás, mint az elmúlt hét, egymás nélkül. Egy idegen feküdt mellette, akit most, hogy teljesen átadta magát, kevésbé ismert, mint eddig. A divány szélére ült, meztelenül, kibámult az ablakon, A napot látta most is, a fekete, kftnyör-26