Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - THURZÓ GÁBOR: Eső lesz (Elbeszélés)

hoz a Tisza Kálmán-térre. Zsuzsa mindent tud, Ágnes egyetlen barátnője, talán lecsillapítja, ha beszéíhet vele Ágnesről. Zsuzsa lebegett feléje : — Képzeld, Ágnes írt ! Leül eléje egy zsámolyra, két karját összekulcsolta a térdén. Nem válaszolt. Zsuzsa ránézett, hosszan, nevetve, kicsit alattomosan : — Nem is érdekel, mit ír ? Mi az, vállat vonsz ? Hülye vagy ! Tudod mit írt ? — minden kérdést úgy vetett feléje, mint egy-egy izzó kis horgot, ami ízeket szakít ki belőle. — Ázt, hogy szakított Balázskával. Nem illenek egymáshoz. Csak téged szeret. És alig várja, hogy itthon legyen. Most nézett csak fel a lányra, aki addigra már állt, feketét főzött. Beesteledett, a hőség és sötétség egymásbaolvadt, szinte anyagot cserélt, most a sötétség kábított és lankasztott. Ä borszeszláng világított csak mozdulatlan, világoskék, tikkadtan elhajló lánggal a kávéfőző alatt. — Mit akar tőlem ? — kérdezte rekedten, halálos fáradtan. Zsuzsa felnevetett, megint azzal az alattomos kis nevetéssel : — Na, mit akar ? Szeret. Folytatjátok ott, ahol abbahagytátok. -— Azt hiszed ? Éjfélig ott ült Zsuzsánál. Tudta, hogy Ágnes a hajnali vonattal érkezik, utána rögtön felhívja Zsuzsát. Jó lett volna megvárni, álszemérmes, mondvacsinált fölénnyel várni, hogy Zsuzsa kezébe nyomja a kagylót : »na beszélj vele, béküljetek ki«, és egyedül hagyná a tikkasztó hajnalban, egy végtelen hosszú, magyarázkodó telefonbeszélgetésben. De éjfélkor mégis csak elindult. Zsuzsa az előszobában megfogta a két vállát, mint egy akaratos gyerekét : — Esküdj meg, hogy holnap eljössz és nálam találkozol először Ágnessel. Ránézett, a forró sötétben nem is látta jóformán : — Esküszöm. De délelőtt mégsem ment fel Zsuzsához, egész nap csavargott. A várost szinte felemelte a magasba a hőség, mint a krematórium padkáján a holttestet. Az ég szikrázott, olvadtan, vadul, szinte bosszulóan. Alig találkozott emberrel, még a körút is üres és kihalt volt. Az idő állt a melegben. Egy asszony főtt kukoricát árult a Wesselényi-utca sarkán, a kukorica izzadt szaga úszkált a házak alatt. Néha megállt valamelyik büffé előtt, a kirakat félbevágott görögdinnyéin rajzottak a legyek, a kemény fekete magok. Vigasztalan volt így a város, irgalmatlan. Elviselhetetlennek érezte, hogy a város a hőségben és mindaz, amit a szakítás óta érez, egyformán kábult, tehetetlen. Ágnes már három napja Pesten volt. Egyszer felhívta telefonon. Felvette a kagylót, hallgatta, ahogy Ágnes beszél, de nem felelt. Figyelte, hogyan lesz ingerült, hiszen tudhatta, hogy nem hiába beszél, talán a lélegzését is hallhatta. Ágnes csöppet sem volt nyugodt és fölényes, amíg a telefonba, a süket és mégis érzékeny telefonba beszélt, egyre ingerültebb lett, a végén már remegett a hangja, ahogy egyre azt követelte : »felelj már valamit, úgyis tudom^ hogy hallgatod«, — és aztán levágta a kagylót. O még tartotta egyideig, hallotta az áram iszonyatos zengését, amely nem közvetítette már egy ember szavait, de közvetítette mindazt, ami kettejükben kimondhatatlan, gyötrő kényszerűség volt. Nem tudott aludni. Az éjszakák átfolytak a nappalokba, a hőséget éphogy átfestette a sötétség, minden ugyanolyan volt, vadul forró, mozdulatlan, mint nappal. Feküdt a rekamién, azt hitte, Ágnesre gondol, a gyötrelemre és megalázásra, de végeredményben nem gondolt semmire. Mint a vad, aki feneketlen kelepcébe esett s nem tud kikapaszkodni, egyideig fetreng, ágaskodik, aztán elhagyja magát, nem is vinnyog, mert az ösztönei megérzik : úgyis hiába, nem jön menekvés. És ahogy az éjszaka szétoszlott, s helyébe átszivárogtak a nappal fényei, ugyanazzal a hőséggel, de most már napfénytől duzzadtan, a különbség csak annyi volt, hogy az éjszaka éles zajai után a nappal lármája tompultan, szinte felhőben úszott. A fény csak mocskot hozott, mindenen eláradó, gyötrő szennyet. Egész nap az utcákon mászkált, akarva vagy akaratlan — ez már nem sokat számított — amerre Ágnest remélte. De egyetlen egyszer sem találkozott a lánnyal, pedig érezte, hogy el kell suhannia mellette, a patakzó, gyilkos napfényben szétoszoltan. És nap, nap volt mindenütt, ha behúnyta a szemét, ha nyitva tartotta : a napot látta, izzós vérvörös korongot, amit egyre vadabbra, pattanóbbra fűtenek. Amikor néhány nap múlva Zsuzsa telefonált, hogy most már muszáj Ágnessel találkoznia, mert Ágnes beleőrül a bizonytalanságba, menjen ki velük az állatkerti hangversenyre, — gondolkodás nélkül azt felelte rá, hogy igen, elmegy. Ez délelőtt történt, estig nem is gondolt rá, olyan valószínűtlen volt, hogy Ágnest láthatja, s mögötte árnyékként az akarattyai megalázást, Balázskát, az efebeszt. Nem ér ezzel a találkozással semmit, ezt jól tudta, most már nem akarja annyira, hogy szeresse, mint eddig, nem 25