Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - SOÓS LÁSZLÓ: Bolt a Práter-utcában (Elbeszélés)

a falak. Úgy érezte, soha az élet ilyen hideg és sziklás tájain ember előtte még nem járt. Csak öngyilkosjelölt léphetett volna be, hogy utolsó vacsoráját megvegye. De a Práter-utca környékén nein volt annyi öngyilkosjelölt, hogy üzletet lehetett volna rá alapítani. Elsején bezártak. A menthető apróságokat rejtekúton lopták haza este az asszonnyal a házmester szeme elől. A mérleget, kést, kenyérdeszkát. Az üzlet kihalt egészen. A nagy pult szürkén, porosan terpedt, mint lomha szörnyeteg. A hideg teremben sárga porszemek szállingóztak. Akkor néhány napig úgy jártak étlen-szomjan, mint a főbeütöttek. Lehet, hogy ezalatt pihente ki magát bennük az új lehetőségek keresésében jelentkező életakarat. Még az üzlet utolsó napjaiban találta volt ki az asszony a pogácsát. A napi bevételből, akárhogy is tiltakozott az öreg, energikusan elvette a szükséges tőkét. Lisztet vett, töpörtyűt és összedagasztotta. Megállapodott a szomszéd pékkel, odavitte sütni. Kis, fekete tepsivel jött meg, sötétbarna fényű, omlós, apró pogácsák voltak benne és kellemes, frissensült szagukkal családiasságot varázsolva, betöltötték az üzletet. Meglepően jól fogyott. A járókelők benéztek szimatolva és mintegy varázsütésre, átváltoztak vevőkké. Negyven, ötven fillért lehetett keresni rajta. Többet, mint a többi árucikken. Az egész napi haszon árát ezen keresték meg. Most, amikor egyhangú, tompa szürkeségben jártak fáradtan, hamu alatt, amit az álló idő szitált, az asszonyban először gyöngén felsírt és életet kért a felismerés, hogy talán lehetne folytatni a pogácsát üzlet nélkül is. Hiszen nem az üzlet miatt keltek el a pogácsák, hanem a pogácsért vették észre egyáltalán az üzletet. Neki ültek számolgatni és kiderült, hogy darabonként lenne negyedfillér hasznuk. És talán el lehetne adni száz-százötven darabot naponként! Ó, hogyne! Megfeszített munkával talán mégsem halnak éhen mellette. Az embernél minden erősebb. De az ember erősebb lehet mindennél. És ez a lehet : maga az ember. Fölfedezték a legolcsóbb lisztet, krumplit és töpörtyűt, mindent máshonnan szereztek be s akkor a város túlsó végére mentek fölözött tejért. Este volt, mire fáradtan a cipeléstől hazaértek. A munka legnehezebbje ekkor következett. Az asszony a hatalmas barna, szőrős, piszkosfehér zsírral borított töpörtyűdarabokat belegyömöszölte a régi húsdarálóba. Karját csakhamar fénylő zsír fátyolozta. Zsíros volt a daráló barna fogantyúja és avasan csúszott kezéből. A szerkezet csikorgott, hörgött, dohogott, félrecsúszkált az asztallapján, ahová^ erősítette. Nehezen, kínlódva hajtotta ; csak félfordulatokat tudott kierőszakolni, holtponton pihennie kellett a lendületért. A gép sűrűlyukacsú hengeréből hosszú hurkákban nyomult egyenletesen az anyag, mint lassú vízszűrőből s elfacsarodott kígyóként tekergőzött a lábosba. A sárga gyúródeszkán már kupábaöntött liszt finom hódombja fehérlett. Zilált haja arcába hullott, időként karjának hátramozdulatával kisimította izzadt homlokából, de szeme ilyenkor is rászegeződött meredten a gépre. A kimerültségtől kidülledt szemmel, üvegesen és hipnotizáltan bámult a fix pontra. Haja eszelősen szétbomlott, blúza kigoinbolódott nyakán és mellén ; s karjával, ami puhának látszott, de szívós volt, nagyon szívós, dolgozott fáradhatatlanul, az összeesés határáig. A dagasztás már szinte pihenés volt; a puha tésztával birkózni lehetett. A kigyúrt tészta szép barna lett, sötétebb, mazsolabarna pöttyökkel. Olyan egészséges, friss tésztaillat volt tőle a konyhában, ami még így is örömet okozott. Akkor lefekhetett. Éjfél után még sötétben kellett fölkelnie, hogy hajnalra kiszaggassa a négy-ötszáz pogácsát. Ezeken a nyomasztó éjeken és nappalokon úgy vergődték át magukat, mint akik bénult álomban élnek. Az öreg nyögve felhúzza bundáját. A kopott, fekete bunda szőrmegallérjából kifázódó keshedt arcával, száraz és fáradt fejével földalatti vakondokhoz hasonlít. Az asszony tavaszi kabátot vesz magára, más nincsen, vékonyat, sárgát s a fejére sapkát tesz. Olyan így, furcsán és groteszkül, lázas arcával, mint a pirosra festett arcú vénleányok. De megnyúlt, rovátkás arca és kiszáradt bőre szívfacsaróan nyomorúságos. A nehéz pléheket letakarják nagy fehér papírdarabokkal, óvatosan elhelyezik, kettőt-hármat egymásfölé, hogy bele ne csússzanak egymásba és mellükhöz fogva elindulnak. Sötét hideg volt odakint, de már deres jégtűket szurkál a hajnal, amikor kifordulnak a sárgásfényű odúból. Ahogy nyílik előttük a konyhaajtó, a színek merevek maradnak, nem tudnak keveredni. Ez már az utca puha kékje. Néha hó hull, szállongó, apró, tömött tollú madarak telepszenek meg, enyhén zörömbölve a letakaró papíron. Néha álmosan üres, átlátszóan ködös a reggel, néha fagy van és néha mintha jegesen fagyott dértűk között mennének, amik hol elhajlanak, mint vékony ágak, hol letörnek különös pengéssel. S ha nem sikerül letörni, vagy meghajlítani őket, hirtelen hosszan szúrnak fel bőrük alá, átdöfik az eret, az idegeket s beleakadnak a csontokba. A férfi és az asszony cipelik a tepsiket a pogácsával. De azért a reggelek mind változatlanok és egyformák. 232