Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - THURZÓ GÁBOR: Eső lesz (Elbeszélés)

Thurzó Gábor ESŐ LESZ Egy hétig azt se tudta, hogy él. Valahogyan úgy érezte magát a pesti lakásban, az utcákon, mint amikor a vonat elindult Akarattyáról és Ágnes ott maradt a fürdőhelyen : állt a harmadosztályú kocsi régimódi, szűk perronján, szemben a WC ajtajával, szeme gépiesen olvassa a zománctáblán a felírást. A vonat még nem indul, Ágnes lent áll a síneknél, várja, hátha valamelyik ablakban mégis csak megjelenik. De továbbra is csak állt a sárga, vedlett ajtó előtt, a füstszagú hőségben, nem mozdult, de így is látta Ágnest, szinte valóságosan, a vonat falán keresztül. Észre sem vette, hogy a kocsi meglódult és elindult egyhangúan át a forró réteken, a forró város felé és egy kanyarodóban eltűnik a szemével nem látott Ágnes. Hogyan nézhet most utánam ? — gondolta. Van benne egy szemernyi bűntudat legalább ? Nincs benne semmi, csak ijedtség és makacs szégyen, amit diadalnak érez. Most is látta még, szinte folyékonyan a perron falát, az olvadón határozatlan zománctáblát és mindezen túl Ágnest, akiért még kinyújthatná a kezét, könyöröghetne vadul és követelőn, támadhatná szelíden, gyáván, mint az utolsó két napon, amióta tudta, hogy Ágnes szerelmes »Balázskába« és olyan mereven, csökönyösen hajtogatta előtte, hogy joga van ahhoz, hogy Balázskát szeresse, mert közel van már a harminchoz és nem sokáig szerethet »szégyen nélkül egy tizennyolcéves efebeszt«. Egy hétig, míg Ágnes hazatérésére várt, ezt az »efebeszt« látta, Balázskát, a tizennyolcéves kölyköt, fenekén még az iskolapad porával, de öntudatosan, szemérmetlenül, inert Ágnes megszerette és megkívánta. Ágnes és az akarattyai efebesz, — nem, ez valami iszonyú karikatúra, csak azért elviselhetetlen, mert ez az igazság, s hiába védekezik ellene, mégis ez a valóság. Itt fekszik csupaszon, verejtékes testtel, a forróságtól káprázó szemmel, fémes ízzel a nyelvén, s Ágnes azalatt a Balaton mellett ül, a füzek alatt, »Balázskával« és nem veszi észre, milyen rettenetes, milyen megalázó ez. Nem őt alázza meg vele, hanem sajátmagát, mert eszébe sem jut, milyen nevetséges ez a szerelem. Fájt ez, sajnálta Ágnest és gyűlölte, és talán irigyelte is, mert neki soha nem lesz bátorsága ahhoz, hogy nevetségessé tudja tenni magát. Azon az estén, amikor Ágnesnek haza kellett jönnie Pestre, felment Zsuzsához. Úgy égtek a házak a hőségben, mint a cserepek a kemencében, szinte körvonaluk se volt, elragadta őket a sugárzás. Az irgalmatlan ég vad kék boltíve alatt, ami szinte a földre tapasztotta, a puha aszfaltba, ment ki Zsuzsá-24 Iván Szilárd rajzaival