Budapest, 1947. (3. évfolyam)
6. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
Klárit Lizzie szerepében végre olyan helyt láthattuk, ahol alkalma nyílt művészete nagy skáláját bemutatni. Hányféle hangja van a szerelem, a megilletődés, a félelem, a gyűlölet érzékeltetésére! Hány apró mozdulata arra, hogy ezt a babonás, hiszékeny, szentimentális, félénk, házias nőt ábrázolja. A szenátor Somlay Artúr megformálásában ízig-vérig politikus, bulldog-diplomata joviális öregúrnak álcázva. Zsákmányát el nem ereszti, ha egyszer megfoghatta. Egy pillanat alatt tisztában van azzal, hogy itt az erőszak nem segít, csak a szép szó, hazafias és szentimentális frázisok. Úgyszólván az egész alak jellemét bele tudja sűríteni egy háromszor ismétlődő apró mozdulatba : kezébe veszi kalapját, mintha menni akarna, s aztán, mintha csak szívességből, a lány kedvéért maradna mégis, teszi ismét le a kalapot és indul új csatára. Fred szerepét Ladányi Ferenc mintázta meg igazi déli temperamentummal, de mozdulatain, hangján érezni lehetett, hogy ő a szenátor fia, s hogy a szenátor is ilyen lehetett ifjú korában. Pataky Miklós játszotta a négert, ezt a szinte csontnélküli, alázatos, ijedt figurát, olyan meggyőző erővel, hogy minden együttérzésünket magára vonta. A Shawdarabban, ebben a csupa-bukfenc filozófiai bohózatban a rendezőnek inkább elgondolásait csodáltuk meg, a megvalósítás sok kívánnivalót hagyott maga után. Sok helyt unalmasnak éreztük a statisztériát, s a vezető színészek mindegyike sem tudott lebilincselni. Akadt azért itt is jóegynéhány kitűnő alakítás, mindenek előtt Rátkay Mártoné a vézna kis szabó, Androcles szerepében, aki a legnagyobb veszély idején is ember, humanista tud maradni, félelménél is erősebb az eszme és a szokás hatalma. Mellette őszinte játékával Kőmíves Sándor (a császár), Bartos Gyula és Horváth Ferenc emelkedett ki és hatásos, bár inkább külsőséges játékával Mádi Szabó Gábor (Ferrovius), Tompa Sándor. Pataky Miklós. Nagyajtai Teréz jelmezei ügyesen, ötletesen egyeztették össze azt, ami fogyatékos régiségtani ismereteink alapján az ókori viseletet jellemzi, olyan elemekkel, amelyek a mai néző képzettársításait megmozgatják. Általában nem szeretjük ezt a szót : művé-TilaIIif- szetpolitika. így érezkeringd zü k ' h °gy ké t ílya n fogalmat összeházasítunk, akkor többnyire a művészet szorul háttérbe. Most az egyszer mégis kivételt, kell tennünk, mert ezúttal a politika tett engedményt, olyan cselekedetet kívánt a művészettől, amely a megértés, a szellemi együttműködés magjait hinti el. Egy román szerző, Musatescu vígjátékát láthattuk a Madách Színházban, s ez a puszta tény önmagáért beszél. A két háború közti időben épp elég ál-hazafias művet ismerhettünk meg, amelyek csak arra voltak jók — több, mint kétes értékű ez a jóság —, hogy a magyar közönséget Románia ellen uszítsa. Ma minden szólamnál, vezércikknél ékesebb bizonysága a kibékülés nemes jószándékának ez az előadás, amely a nézőt nevetésre fakasztja s azt a jó érzést kelti föl benne, hogy a határokon túl épp olyan emberek élnek, mint a határokon innen. Mulatságos, nem nagyigényű, de kedves vígjáték ez. A bonyodalom a Nesculescu-család öröksége körül forog. Hirtelen meggazdagodik ez a népes család, s nagyobb részben nem méltók a váratlan jósorsra. Csak az apa, Spiraehe méltó rá, ez a városi kistisztviselő, akit egész családja terrorizál, s végül a vagyon szárnyain a képviselőségbe lendül, ami ellen kedves közvetlenséggel úgy próbál védekezni választói előtt, hogy ne szavazzanak rá, ő nem ért a politikához, világéletében becsületes volt. Még az első házasságábólszármazika sántalány, Gena, aki puszta önzetlenségből magára vállalja húga, Miza törvénytelen gyermekének . anyaságát. A többi gyerek, a pénzsóvár feleség és anyós nem érdemelnének egy fityinget sem, s a bölcs Spirache-nak ravasz mesterkedésre van szüksége, hogy unokáját és a kitaszított Genát visszavehesse a családba. Könnyű és hálás feladat volt ez díszlettervező (Háy Károly László), rendező (Bálint György) és színészei számára. Yízváry Mariska a vicelapok jólismert anyósfiguráját elevenítette meg, s győzte humorral, rosszmájú csipkelődéssel és valami ezen átsugárzó nagymamás kedvességgel három felvonáson át. Mellette Greguss Zoltán emelkedett ki a papucshős, bölcs és békeszerető Spiraehe szerepében. Alsze gi Lajos egy tág lelkiismeretű és bőbeszédű kortest mintázott meg meggyőző élethűséggel. Jó volt mellettük az együttes többi tagja is, főként a hisztériás feleség (Orsolya Erzsi), a két lány (Bánky Zsuzsa és Ruttkai Éva) és közös, ügyefogyott udvarlójuk, Dinu megszemélyesítője, Gáti György. A tündéri komédia és a V í l k (' r (' SI I semmitmondó cím majdvauv »mil nem csak ü g7 tartozi k össze, mint Pilátus meg akarlOK a Credo, vagy Shakespeare szavával, mint a hollandus szakálla, meg a jégcsap. Háromszázegynéhány esztendő alatt próbálták is egyik főszereplő után Malvoliónak vagy a másik uton Violának címezni. A kettő közül az első a rosszabb, mert a törekvő, önhitt, szolgalelkű udvarmestert egy kis gorombáskodás miatt oly galádul ugratja kelepcébe egy vidám társaság, hogy nevetünk, nevetünk rajta, de végül szinte meg is sajnáljuk. Nem sokkal jobb a másik cím sem, amivel külföldi példák után a darabot első magyar fordítói akarták fölruházni : az, hogy Viola fiúruhát ölt, így furakodik Orsino herceg kegyeibe, s így bolondul belé az urát kikosarazó Olivia grófnő — ez megint csak a történet egyik fele. Ha nem becsülnők többre magát a shakespearei címet a benne foglalt utasításnál, valami ilyenforma címet keresnénk : A nagy ugratás. Mert a darabban elejétől végig erről van szó. Kezdődik azzal, hogy van két ikertestvér, Viola és Sebastian, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Ez is, az is azt hiszi a másikról, hogy a tengerbe pusztult, s mind a ketten a mesés Illyriának ugyanabba a városába vetődnek. Ez az ország a szellemes ugratás hazája. A bohóc nyugodtan szemtelenkedhetik úrnőjével, Olivia grófnővel : szellemes volt, minden bűnét megbocsátják. Violának meg a bohócon, a hivatásos szótekerőn kell túltenni, hogy bejuthasson Oliviához. A részeges, jókedvű Böffen Tóbiás és méltó párja, Mária, a komorna, nyugodtan ugrathatják Malvoliót egy kicsit bosszúból — de sokkal inkább eredendő ugratási hajlamukból kifolyólag. Hisz már a nevetséges, gyáva Keszeg Andrásra, s a fiúruhában udvarolgató Violára igazán nincs mért haragudniok. De egymásnak ugratják a két poltront, míg párbajra kerül a sor. Nagyobb baj aztán nem is történik, csak annyi, hogy Viola helyett Sebastián veri be a fejét Tóbiásnak is, Andrásnak is. Ennél mulatságosabb komédia nemigen van a világirodalomban, nem is csoda, ha a legsűrűbben játszott darabok közé tartozik. Ki ilyen, ki olyan szcenikai fogással próbálja a játékot még játékosabbá tenni külsőségeiben is, s mi jóleső elégedettséggel nézhettük a mostani előadáson Varga Mátyás ötletes díszleteit, ez is külön mulatság volt. Két szellős, stilizált építmény jelzi kétfelől Orsino és Olivia házát, mind a kettő nyilt színen, szemünk láttára fordul el, aszerint, hogy a cselekmény a ház külsejébe vagy belsejébe kívánkozik, s előttük egy mozgó kerítés is feltűnik olykor, hogy a szereplők utcai sétálását érzékeltesse. Ez a szemünk láttára mozgó díszlet gyerekkorunk játszó ösztöneit szólaltatja meg bennünk. Bizonyára ez a hangulati elem bírta rá a rendezőt, Major Tamást arra, hogy ezt a látványos megoldást válassza : ő máskor a puritánságig egyszerű díszletek híve, olyanoké, amelyek nem zavarják a színészi alkotás kibontakozását. Itt nem zavar a sok szín és mozgás : épp ez teszi még szuggesztívebbé a játékot. A színészek biztosan állnak a talpukon, ha a föld mozog is, s ilyen forgó világban természetessé válnak az olyan mozdulatok, amelyeket másként túlzottnak éreznénk. Az előadás sikerének persze csak egyik feltétele a rendezői elgondolás, a másik a színészek megvalósító képességén múlik. Itt csaknem minden szereplőről el lehet mondani, hogy a helyén volt, de talán leginkább a két főszereplő. Mészáros Ági Viola szerepében egy pillanat alatt feledtette, hogy jóval kisebb a belé szerelmes grófnőnél. Valami megejtő báj sugárzik róla, s a nézőt az a fajta kellemes érzés fogja el, mint amit egy aranyos gyerek láttára érez. Először csak mulatságos, apró mozdulatai ragadnak meg, ahogy kalapját meglibbenti vagy a fejébe nyomintja, ahogy fontossága tudatában jár, szinte táncolva, s csak utóbb látjuk meg a mélységet : ez a szeles kislány egészen átszellemül, amikor Orsino iránti szerelme kerül szóba. Balázs Samu, mint Malvolio. ellentétes figurát mintáz meg. Ez is kettős alak, alázatos, alamuszi fickó úrnőjével szemben, de ha magára marad, kitör belőle az undorító, öncélú érvényesülési vágy. Olyan ember ez, aki nem tud nevetni — ezt a motívumot ragadta meg legügyesebben a színész — s amikor beugratják, hogy Olivia mindig mosolyogva szeretné látni, kétségbeesett, torz vigyorgás ül ki az arcára. 0, hány ilyen embert láttunk! Precíz, feddhetetlen hivatalnokokat, akik életük fő céljának azt tekintik, hogy minden mulatságot rendbontásnak, kihágásnak minősítsenek. Nedves markúakat és pedánsokat, akik épp csak nevetni nem tudnak. Bezzeg tud a borissza, potrohes Tóbiás úr (Tapolczay Gyula), a tenyeres-talpas Mária (Olty Magda) és a fanyar, bölcs, bolond Bohóc (Makláry Zoltán). Kitűnően formálja meg a kasziba lábú Keszeg Andrást is Makláry János, kár, hogy szavait nem mindenütt érteni. Pedig a szavakhoz itt egy különleges, fájdalmas emlék fonódik, a fordítóé, a fiatalon elpusztult Radnóti Miklósé. Mennyi erő és mennyi költői játékosság van ebben a fordításban. Néhol az eredetin is túltesz egy-egy képe : tajtékos vidék — mondják a tengerről; vagy : »a nő, akár a rózsa, úgy virul, kibomlik, s máris hervad, szirma hull«. Jaj, a költőről még ezt sem mondhatjuk el, még ki se bomlott, szirma máris lehullt. Be sem fejezhette a fordítást, a darab második fele Rónay György munkája. Méltó folytatás, amely Shakespeare-hez is méltó. 222
