Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

nagyon izgalmas : Jánoska felé egy lassan vánszorgó könyvvonat megy, ennek kell csak a mozdonyát lekapcsolni és tovább utalni az őszhajú írónak.) Úgyhogy amikor az apja visszajött és meglátta ezt a cinkos anarchiát és a polc tetején összegöngyölített pokrócot leengedte az egész könyvfalra (valószínűleg még a télből maradt ott, hogy védje a hideg ellen a szellem birodalmát), komoran ránézett kisfiára és öreg barátjára és csak ennyit mondott megint : — Mondtam, hogy mindent lehet, csak a könyveket ne! — S kiment. Ebben, hogy »mindent lehet«, úgy látszik, az is benne foglaltatott, hogy a pokrócot le lehet húzni a könyvekről, gondolta Jánoska és ennek az emberfeletti munkának is buzgón nekilátott. Hanem ezt már a nagyapja nem engedte ; ez a búskomor, fiatalos arcú, valamelyest őszülő hajú úriember, aki egész délután a pamlagon feküdt, könyökére támaszkodva és egyik cigarettáját a másik után szívta hallgatagon. Megfogta a pokróc lecsüngő részét, csomóra tekerte (mint a parasztasszonyok a szoknyájukat, amikor felhajtják mosáskor és övükbe gyűrik a végét) és így fogta egykedvűen a csomót a kezében, úgyhogy a pokróc megfeszült a könyvtáron, mintha tokjában lett volna. Jánoska előbb elcsodálkozott az ügyes megoldáson, aztán mint aki kedvezőbb fordulatra vár, lemászott a székről és elvegyült a társaságban, amely egyre nőtt. Fiatalemberek és ifjú hölgyek jártak ki-be ; ki leült, ki felállt, ki meg egy-egy könyvet húzott elő a több helyen is meglapuló kisebb polcokról, tétován belelapozott, visszatette, az asztalhoz lépett, bort töltött magának, ivott vagy belevágott két beszélgető szavába és egykettőre elveszett a gyors párbeszédek szalagjaiban, amelyek keresztül-kasul lengtek a levegőben. Egyik fiatal író például hetyke-sárga fűzőscsizmájában ott ült az asztal mellett, vagyis inkább székén eldőlve pihent és lábát messzire benyújtotta az asztal alá és Jánoska nagyanyjával versenyt szavalta az angol gyermekverseket. Jánoska itt is felbukkant, ebben a szózuhatagban, amelybe annyira elmerült a két szakember, hogy szinte észre sem vették, hogy valaki közéjük furakodott és fejét, mint valami sűrű füstöt, félre kell hajtani, hogy egymás száját lássák. Önkéntelen és öntudatlan mozdulattal emelték ölbe és tették le megint, amint megérezték, hogy Jánoska tovább akar vándorolni. Hogy azonban mi volt Jánoska célja ezzel a vándorlással, azt nem igen lehetett megállapítani : alkalmasint semmi, csak éppen az, hogy vándoroljon, gomolyogjon, lent az asztal alatt, néhanéha át a nagyapja vállán, aki fektében most is a könyvespolc-védő pokróc csücskét fogta. Hanem volt Jánoskának egy igen veszedelmes mozdulata is. Amint látta, hogy a bácsik és nénik isznak, elnyílt szájjal követte a poharak útját, az üveg szájától — ahonnan bor csorgott beléjük — a fogyasztó szájáig, amelybe eltűnt belőlük a sárgás folyadék, aztán tovább az asztal lapjáig, amelyre azonban már nem látott rá, pedig feltehető, hogy ott is történik valami a poharakkal. Szerencsére azonban az asztalon nagy, lecsüngő szélű terítő van, ezt csak meg kell húzni és a poharak egy-kettőre kikukkantanak az asztal széléről. Ezt már Jánoska tapasztalatból tudta és most is nyilván tapasztalatai alapján cselekedett. Húzta-húzta a terítő szélét, amint pohár került rá. Anyja, szép szőke anyja, nagyon okosan, arra következtetett ebből, hogy Jánoska bizonyára szomjas. Ügy is van : ivott, de csakhamar kiderült, hogy csak bort hajlandó inni, azt a »sárgát«. Rövid tanácskozás után megszavazták neki, annál is inkább, mert jelen volt a doktor bácsi, aki az ostrom alatt világra segítette, ismerte minden köhintését és most »kivételesen« beleegyezett. Csakhogy ezzel nem lett vége a poharakkal való játéknak, mert most az üveges szekrényre kerültek, jó magasra, amely körülmény épúgy ingerlő hatást gyakorol egy kisgyerek vállalkozó kedvére, mint a hegymászókra az egyre távolabbi csúcs. Jánoska tehát a nagy zajban és rá nem figyelésben haladéktalanul munkának látott, széket tolt a szekrény mellé és már-már elérte a bádogtálca szélét, amikor kísérlete elé leküzdhetetlen akadályt gördített az anyai kéz, amely most már a szekrény legtetejére helyezte a tálcát, ahová jószerént csak ő ért fel, amily magas és karcsú volt. És érdekes, Jánoska nem sírt, nem sértődött meg, bár egy ideig arcán a zavar kétségtelen jelei mutatkoztak. Uj lehetőségek után kutatott. 215