Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

Szerencsére most egy új vendég érkezett, egy lilaruhás, hatalmas termetű, fiatal nő, aki mindenkinek sorba bemutatkozott, de senki sem értette a nevét. Jánoska, amint a néni leült, őrá is felmászott és ezért most igazán irigyelni lehetett, amint elmerült borzas fejével két nagy puha keble között. A hölgy közben, némi zavar a hangjában, elmondotta, hogy mily soká kereste a költő házát, senki sem tudta, merre van a kérdezett út, hanem mikor megmondta, hogy kit keres, akkor rögtön tudták, mert a költőt jobban ismerték, mint az erdei utat . . . Egyébként a hölgy, amikor Jánoska elunta őt is és lemászott öléből, amily váratlanul jött, oly gyorsan el is ment ; a költő egyik névtelen tisztelője lehetett, mert amikor távozott, faggatóra fogták magát a költőt, de ő sem tudta megmondani, ki volt : — A ruhája, ez a lila ruha, ismerősnek rémlik rajta, — mondta eltűnődve. — Még szerencse, hogy nem más, — mondta a sárgacsizmás fiatal író, aki csizmáját nem, de humorát apjától örökölte. — És hogy nem állt rajta pohár, mert akkor Jánoska lehúzta volna róla — gondolta magában Sándor bácsi, de nem mondta ki hangosan, mert úgysem értették volna meg, hiszen Jánoskára senki sem figyelt, csak ő, bármennyire is Jánoska volt a társaság »lelke«. Ügy voltak vele, mint az igazi lélekkel, amelyre, amikor jelen van, nem gondol senki, csak akkor döbbenünk rá, hogy volt, amikor már nincs többé. Hogy Jánoska egész napon át köztük volt, csak akkor vették észre, amikor kiiktatták a nagyok társadalmából; estére kelvén másik nagymamája is hazajött — aki hegyi ember létére a városba rándult ki —s megfőzte neki a vacsorát, amíg ezt ette, semmi baj nem volt: a párolgó tányér fölé haj olt. Nyakán fehér kötő, kezében kiskanál, melyet tövig megmarkolt; szabad karját a tányér köré kanyarította s lehajtott homloka alól torz és sötét pillantásokat lövelt a ránézőkre. (Mamája árnyas szempillák homályán át villogó szemmel nézte, mosolya lágyselyem kendőjét terítette rá a megizzadó kis borzas koponyára, amelynek szűk, ó-alakú alagútján egymásután tünt el a kis kanál-csillék megpúpozott rakománya.) Amint az evés néma küzdelmét szemlélték a vendégek, egyszerre jutott mindnek eszébe, hogy jó volna fölkerekedni. Kiki ránézett a maga vagy a lakás falán barnálló kerek órára és kiszámították, hogy a tízórás fogast még elérik . . . Hanem ekkor váratlan fordulat zavarta meg az indulás lassú előkészületeit. A belső szobából, ahová Jánoskát elszállították, egyszercsak iszonyú visítás harsant be : úgy látszik, most válik Jánoska sejtelme borzadályos felismeréssé : le akarják fektetni! . . . Mindenki zavartan nézett össze, de Sándor bácsi a dívánpárnába dugta fejét : úgy tetszett neki ez a harsány tiltakozás. Ennek a sírásnak nem volt könnye, csak hangja, ám ez sem az álomba csöndesülő, lassú beletörődésé, hanem egyöntetűen éles, lázadó, félelemnélküli szabad kiáltás, amely aztán egyszerre halt el, ereje fogytán. Akkor aztán a három író, akiket bűvöletbe kötözött a gyerek hangja, az ősi tiltakozásnak ez az elemi kitörése, gyorsan megmozdult és nekiindult a sötét útnak. (De még előbb gyorsan néhány könyvet kértek kölcsön, amit a fiatal költő a legnagyobb szivélyességgel folyósított nekik, s még el sem búcsúzott a kedves könyvektől, melyekhez Jánoskának nem szabad nyúlnia, de most örökre eltűnnek a barátok hóna alatt, »soha-vis'sza-nem-hozomra«, — hiszen könyvet visszavinni olyan nehéz! . . . Még Sándor bácsinak is adott a költő egy könyvet, amelyet egész délután buzgón lapozgatott, talán zálognak kapta, mint valami vissza. térti jegyet, hogy egy másik vasárnap fölbaktasson vele megint a hegyre? . . .) Futólépésben érték el a fogaskerekűt. A nagy lapos sárga kocsi tele volt kései kirándulóval, akiknek arcán a koratavaszi napsütés hirtelen pirossága, kezükben meg zöld gallyak és bokorról tépett sárga virágcsomók árulkodtak a pestiek szemérmes érzelmességéről, amelyet nem szégyelve az első napos napokon a hegyekbe mennek és első diadalmas felvonulásukról íígy térnek vissza, mint feldíszített áldozati állatok, boldogan és borzasan. Sándor bácsi is boldog volt. Jánoskára gondolt, aki visszakényszerítette gyermekkorába, melyet korán özvegységre jutott anyja mellett kellett eltöltenie engedelmesen, minden asztalterítő-rángatás nélkül. Nem emlékszik rá, hogy valaha is sírt volna, — ámbár igaz nevetni is ritkán nevetett. Bölcs, bús kisöreg volt egész életében, ameddig vissza tud emlékezni. 'Milyen szabadságtól fosztotta meg őt a sorsa, az anyjakímélő engedelmesség mily gyötrő igájában nőtt fel! — csak most döbbent rá, de már csak mosolygott ezen is. De amint ott állt kint a folyosón, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a legtermészetesebb mozdulattal nyul fel a vészfék fogantyúja felé és minden tétovázás nélkül meghúzza! És még mosolyog is hozzá, diadalmasan. A kocsi csikorogva megállt. Legelsőbben a két barát néz rá elkerekedett szemmel, némán. Ha véletlenül a közelben elhagyott akna robban, arra legfeljebb a szemük rebben meg, — hanem hogy ez a lassan lefelé csúszó, nagy sárga doboz megáll, ez olyan furcsa és ijesztő volt, hogy mindenki — egy kicsit megdőlve a hirtelen fékezéstől — úgy mered rá, mint egymásra borult palackok dermedt üvegszemei az asztal lapjára. Még szerencse, hogy a kalauz a csöndesen mosolygó Sándor bácsit egy kicsit pityókos kirándulónak nézte, aki a nap örömét ezzel az elég fura, bár költséges tréfával tetézi. A végállomáson jegyzőkönyvet vettek fel a »sajnálatos esetről«, azonnal meg is bírságolták a kihágót, akit hárman együtt alig tudtak kiváltani a kínos helyzetből. Mikor aztán egyedül maradtak a kis összelőtt állomás előtt, — ahol még, távolabb, egy-két utas gyanakodva nézte a »merénylőt«, — az egyik, a csöndes, szemüveges, közel hajolt hozzá és megkérdezte : — Azért nekünk, így négyszemközt, elárulhatnád, miért jutott eszedbe ez a butaság! Sándor bácsi kedvesen, hosszan mosolygott rájuk, s csak ennyit mondott : — Köszönöm, barátaim, hogy kisegítetettek a bajból. Hogy miért? . . . Miért? . . . Kitudná azt megmondani? — mondhatnám, ha író lennék és így is fejezném be a novellámat . . . Hanem, hogy benneteket baj ne érjen, ugorjatok csak föl erre a villamosra, mert aligha jön több ; én gyalog megyek, nem messze lakom innen . . . Szervusztok! Még egyszer köszönöm ... És mondjátok meg Jánoskának, ha előbb látjátok, hogy neki is köszönöm ezt a szép délutánt . . . Aztán friss léptekkel nekiiramodott a Pasarétiútnak, mert későre járt az idő és félt, hogy otthon kikap szigorú és szomorú mosolyú anyjától . . . 216