Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

i"Mrm> i» I' *• £ « És? ' - j. . j|prfifilfp|| jggs széles tenyerét a hátán. »Jól van, jól, kis szógám — göcögött magában —, csak kezd el jókor kinevetni a világot, vágj csak idejében torz fintort a világ gonosz pofájába, nevesd csak ki bátran, erősítsd magad, hogy soha meg ne ríkathasson! . . . Mert az öreg író már régen nem szerette az embereket, csak az állatokat, főleg a kiskutyákat — és ha ilyenek voltak, mint Jánoska, a kisgyerekeket is. Amelyik kóbor kutyára csak ránézett az utcán, az mindjárt a nyomába szegődött, szegény öreg, de szigorú anyja alig tudta elkergetni őket az ajtó elől, hiszen otthon is volt belőlük mindig három-négy! Nadrágjaszára ezeknek a gyámoltalan ebeknek volt örök szagkelepcéje : egymásnak üzengettek rajta. És főként azért szerette a kisgyermekeket és az állatokat, mert ezek vagy nem beszéltek, vagy ba beszéltek is, eleve nyugodt lehetett, hogy nein mondhatnak neki szívfájdító ostobaságokat, mint a felnőttek : ezek az elkomolyodott, öreg gyerekek . . . Hát most Jánoskában megint jó barátjára akadt. Jánoska még nem beszélt rendesen, de már nem is gügyögött. Bár elég folyékonyan ömlött belőle a szó, de ezt csak nagyanyja értette : ő fordította le érthető emberi nyelvre, nagyon bravúrosan (ami nem csoda, mert egyik legjobb szépirodalmi fordítónk volt valaha. Most már ő is csak gyerekmeséket és angol gyerekversikéket fordít). Viszont Jánoska is megérezte Sándor bácsiban a nagyszerű, új áldozatot és néhány perc múlva már együtt hemperegtek a fűben, mint valami kis kölökkutya és egy nagy komondor. Nagymamája egy kicsit meg is sértődött, mert vasárnaponként azért liheg föl erre a nagy hegyre, hogy elcsevegjen egyetlen unokájával. És most idecammog ez a medve és elveszi tőle. Node : Jánoskának nem olyan szilárd a jelleme, hogy az állhatatlanság belé ne férne: ott is hagyja, hamar meg is unja új öreg barátját és megy vissza nagyanyjához, aztán máshoz, mert Jánoskának a változatosság a legfőbb szórakozása. Később, amikor a Nap nagy ívlámpája végleg kialudt a fák között és az egész hegyoldalra olyan hirtelen esett rá a sötétség, mint mikor a veremre rácsukják a súlyos nagy ajtót és a társaság, amely közben megnövekedett néhány törzstaggal, bevonult a szobába, ahol a nagy cserépkályhában még tűz is égett, — akkor derült fel igazán Jánoska kedvének napja, mert itt aránylag szűk helyre zsúfolódva, az egyik ölből a másikba való átmászás egyenesen ingerlő játék. Nem volt szinte egy pillanat sem, hogy Jánoska sötétbarna feje fel ne bukkanjon két összeiitődő pohár, két egymás felé kinyúlt kéz között, vagy akár a könyvtár előtt, amint a tétova kezek belenyúltak és Jánoska a tétova kézből azonnal kivette a könyvet. — Jánoska, csak a könyveket ne! — mondta neki apja, ahányszor áthaladt a szobán, inert ő kint tárgyalt időközben megszaporodott ifjú írótársaival, egyenként, egyikkel az ágy sarkába kuporodva, másikkal a folyton nyíló ajtó mögé szorulva, harmadikkal meg éppen a kályha cserépfalára lapulva (egyik erről, a másik amaz oldalról, mint két vékonyszárnyú denevér). — Legyen szíves, vigyázzon rá, Sándor bácsi, — szólt vissza az ajtóból. Mindent lehet, csak a könyveket ne! . . . — Jó, majd vigyázok, — mondta Sándor bácsi nevetve, mert Jánoska most éppen egy székre mászott fel és kezdte lerámolni az egész könyvkészletet. (Nagyon fárasztó dolog volt ez : egynémelyik könyv olyan nehéz, hogy majd bátratántorodik tőle, de Sándor bácsi vigyáz rá, kiveszi a kezéből és a fokozatosan ürülő polc másik felére visszateszi a könyvet. így aztán a játék 214