Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

köpenye szárnyait fogja össze, amelyek már szép szőke feje körül csapkodnak? . . . Ezért is nevet aztán, mert nem néz sehová, hanem egyenesen lerepül a tálcával a fűbe és ott lekuporodva tölti is már a fekete levet a kis csészék alján hasaló nagy kockacukrokra, amelyek pezsegni kezdenek, mint valami parányi vulkánok . . . Aztán egyenként odalibben a férfiakhoz, a két ujja közé csípett csészékkel, nyújtja nekik, s •— ha jólesik a fekete, abban a hirtelen melegben, amely most a torkukat égeti, benne van a nagy szőke mosoly is, mely mint sugárzó glória egészen belepi a kortyolgató férfiakat, akik erre az egy pillanatra elkomolyodtak. Most Sándor bácsi is hátradől a füvön, annyira elárad benne a jólét. Feje fölött a fák összegubancolódott lombozatát látja, amelyben a kis fényes tavaszi levélkék úgy feszülnek egymás felé, mint mezítelen trapézművészek a cirkusz kupolájában . . . Micsoda édes sugallat száll még itt rá? — gondolja vagy inkább csak érzi elernyedő öreg testében, ahogy végigsímul a füvön és csontjai meg is ropognak lágyan, akkorát nyújtózik. Az egész park olyan itt körülötte, mint valami doniborii korong, amely a fákkal, a rozoga kastéllyal, a kerti székekkel, a színes ágyakkal és körbefutó feliér pántlikaútjaival lágyan és lassan forog a Nap állócsillaga alatt. Nem is csodálkozott el nagyon, amikor az út tetejéről éles gyerekhang ütötte meg a fülét : afféle ős gyerekcsipogás volt ez, ahogy egy madár váratlanul megszólal az ágon. De a szapora női hang, azé, aki ezt a rejtélyes gyermeki hangsort nyilván megértette, már érthető emberi értelemmel felel neki : — No csak jöjjön, jöjjön csak Jánoska! . . . Nolássa, minek legénykedett előbb olyan nagyon! Most pácban van, ugye? . . . Csak semmi sírás! . . . Bátran, egyenesen ide . . . úgy! . . No ne visítson, ne dühöngjön, eressze csak el azt a kocsit . . . No, úgy ni! Hopp, ide, úgy, no, lássa! . . . De az utolsó mondat már boldog hörgés volt, amely a kisgyerek kék mackó-ruhájának puha gyolcsába fulladt el, amint a sovány, feketeruhás asszony a gyereket fölkapta és arcát egészen belemerítctte annak csiklandó kis mellébe . . . De Sándor bácsi nem is ezt nézte már, hanem a szabadjára hagyott villaszárú kis tolókocsit, amely lassan megindult lefele az úton. »No, ez most úgy szalad le körbe-körbe a hosszú gyalogösvényen (mint a párizsi kávéházak és bisztrók Jágóautomatáján a súlyos golyó azon a tekervényes útvesztőn), — amíg a végén ott nem koppan majd a kertkapu rozsdás lemezén! . . . De a kocsi, úgy látszik, nem akart játszani, kilendült az útból s beleszaladt egy megborzongó bokorba . . . Most ezen nevetett nagyot a kisgyerek meg a nagyanyja, mert az volt, a sovány feketeruhás asszony, a költő anyja. Kétéves éppen. Az író föltápászkodott és megindult feléjük. —- No, nézd, ki jön itt, Jánoska! Itt jön ez a vén csirkefogó, aki úgy megy el szegény öreg nagyanyád mellett a városban, mint csintalan kölök a temetési menet mellett : nem veszi le neki a kalapját, észre sem veszi! — Ugyan, hogy mondhat ilyet Jánoskának? —nevetett az író. Azt akarja, hogy ilyen minősítéssel lépjek vele barátságba? Inkább mutasson be neki! . . . Az asszony letette öléből a gyereket és patétikus lendülettel mutatott az íróra : — Jánoska! Bemutatom neked, bár nem érdemli meg, Budapest székesfőváros második kerületének legnagyobb íróját, Hangyássy Sándor urat! No, adj neki kezet. Jánoska leszegett fővel állt meg az író előtt, úgy pislogott fel rá okos szemével. Tekintetében eredetileg is van valami alulról felfelé nézés : nagy fekete szemei mintha egy kicsit egymásra néznének, — hát még így milyen kereszttűz árad belőlük, ahogy külön valamit mustrál! Az író azt várta, hogy most rögtön nekimegy fejjel és fölborítja! . . . De nem! Egyszerre csak elmosolyodott, szája szétfeszült apró, hegyes fogai körül és izmos kis kezét keményen előre lökte. *. Kezetráztak. Aztán az író felvette ölébe, a karjára s őszes bajszával az arcához simult. A kisgyerek erre eltartotta fejét, megint keményen végigmérte, hirtelen elkomorodott tekintettel, nyilván a bajuszt nézte meg, mert ilyet még nem látott, aztán ugyanily hirtelenül elnevette magát és visszaadta a símulást : szinte belebujt az író arcába. — Nohát, még ilyet se láttam! — ámult el őszintén a nagymama, aki Sándor bácsi régi írókollégája volt. Hallatlan, hogy magát, éppen magát tünteti ki ilyen hirtelen. No nézd, még vicsorog is neki! És meg is magyarázta rögtön, hogy mi ez a »vicsorgás«. Jánoskának van egyfajta érzelemnyilvánítása, amely különben egyik legfőbb mutatványszáma ezeknek a nagy családi összefutásoknak -— és ez az, hogyha valakit nagyon megszeret, hozzádörzsöli arcocskáját : száját, amekkorára csak tudja, szétfeszíti, apró, hegyes fogait összecsikorítja. így nevet és valami különös szűkitő-nyüszítő kiskutya-hangot mellékel az egész művelethez. Ez az, amikor — a nagyanyja szerint — »vicsorít«. Sándor bácsinak, aki nem nyugszik bele ilyen egyszerű magyarázatba, egy kicsit más is : tréfa ez, egy kisgyerek tréfája, éppen a hízelkedve odabújás gúnyos fonákja, torzképe. Inkább kineveti, akit ezzel a szétvont szájú nevetéssel megtisztel! Azt akarjátok, hogy szeresselek benneteket, hogy belétek bújjak? Hát tessék! . . . De Sándor bácsinak éppen ez tetszett meg benne mindjárt s göcögve, jóságosan lapogatta nagy 213