Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

elhagyták, másnak szültek gyermeket, az írót pedig visszaadták öreg anyjának öreg gyermekül, hogy soha meg ne öregedjék. Most is, mielőtt útnak indult a szemközt lustán hasaló domb pereméről, ahol kicsiny villája hunyorgott a kései tavaszi napban, anyja megfésülte a haját, s mivel inge nyakával nein volt megelégedve, azt is váltatott vele . . . A kőlépcső végén, oldalt, két nyugágyból egyszerre dugta ki fejét az ifjú férj és barátja. Mivel a világos huzatú nyugágyak háttal a lejtőnek voltak fordítva, s mint indulásra kész, megkötözött szánkák lengtek a zöld füvön, a két fiatalember nem tudott hirtelenében feltápászkodni, s csak úgy fektükben köröztek sután karjaikkal, az öröm és zavar kusza mozdulatában; az öregúr odalépett hozzájuk és kézfogásával rögtön vissza is nyomta őket a lejtős ágyakra : — Maradjatok, angyalkáim, én majd lecsücsülök ide, szemközt veletek, így ni!— És máris lezökkent a fűbe. De Klára, a háziasszony, rögtön pokrócot erőltetett alája s puha, szürke kalapját egyik fa csonka ágára akasztotta. — Sándor bácsi, szeressék egymást a gyerekekkel; én most éppen kávéfőzésből szaladtam ki, azonnal készen lesz, iszik maga is, jó? . . . Ebéden már túl van? . . . Akar egy kis bort is előbb? . . . Az öregúr nem tudta, melyik kérdésre feleljen, ezért csak ezt mondta : — Hohó, semmit, dehogy!... Legfeljebb egy kis feketét, az jó lesz! . . . — No, egy kis bort is előtte, Sándor bácsi, — mondta a fiatal férj s borzas, fekete fejét idegesen kitornászta a bíbor vánkos mélyéből, ahová a lejtő megmásíthatatlan nehézkedési törvénye süllyesztette belé. De az öregúr gyorsan fölpattant a fűről és ráparancsolt : — Azonnal feküdj vissza, ha ennyit ugrálsz, máris fordulok vissza : nem vagyok én itt vendég, hékás! — És még oda is lépett hozzá és hónaaljig betakarta : dehogy engedi felkelni, hiszen roppant mulatságos volt, ahogy fejjel lefelé, láthatólag kényelmetlenül feküdtek a szűk ágyakon, s alighanem el is indult volna velük ez a kecskelábú alkotmány a síkos füvön, ha nincs egy-egy fa törzsének nekitámasztva. Amint azonban visszatelepedett a fűbe, a költő mégis fölugrott oly erővel, hogy szinte az ágy is veleszaladt és fölfutott a házba : hozta a bort. Az író fejét csóválta, amint a csöndben hallatszott a bor csobogása a bádogtálcán csörgő poharakban, de engedelmesen lecsurgatta a torkán s meglepetten figyelte, mily hangosan kortyog le rajta a vízzel elegyített erős bor, mivel a fejét a lejtő miatt a szokottnál erősebben hátra kellett hajlítania, mint valami sivatagi tevének. A költő visszabujt kényelmetlen nyugágyába, s fejét két könyökével peckelte fel, hogy odalásson az íróra, aki mosolyogva nézte őket. A fiatal költőt, akinek sápadt arcán, nagy fekete szemén, keskeny homlokán és e fölött egy madár széttárt szárnyára emlékeztető könnyű haján a fiatalság csillogott, az a fajta fiatalság, amely nem is éveinek csekély számával kérkedik, — egészen könnyen lehetett volna az író fia, — hanem azzal a szinte könnyelmű lendülettel, ahogy egyremásra repítette világgá műveit ; könyveinek száma több volt, mint éveié, mintha elhatározta volna, még a bölcsejében, hogy legalább minden évben megajándékozza a fáradt emberiséget egy-egy röpke üzenetével abból a világból, amelyből verseinek, lírái vallomásainak, klasszikus költők műveiből készített friss fordításainak tanúsága szerint nem is óhajtott soha ebbe a való világba kilépni! Hiszen ez a park, ezek az árnyék-mankójukon támaszkodó öreg fák, ez az ósdi kőhalmaz (amely már csak mesében lehet kastély, hogy a kívánt pillanatban gyémántlépcsős palotává változzék át a smaragd füvön), az a fantasztikus rozsdavörös lebernyeg, ami rajta van, kék mellénykéje, amely alól ingének egyik és csakis egyik nyakaszára sarkával állandóan a fülét bökdösi, aztán felesége, ahogy barna köntösében röpdös itt a fák között, mint egy nagy lepke : mindez együtt, mint valami elvarázsolt világ. És a barátja! Ez a lomha, nagy fekete ember, aki alig egypár évvel idősebb nála s mégis, mint valami öreg hallgatag, hűséges órjás mindég mellette látható ; mint most is, a párhuzamosan kipányvázott ágyon, ugyanabban a merev, nyakfájdító mozdulatban s csak azzal a különbséggel, hogy az ő lábai messze kilógnak a hasonlószínű pokróc alól. Egyébként, mintha megnagyított mása volna a költőnek, termetre majdnem kétszer akkora, hatalmas homloka tompa fényben ragyog a kései napfényen, mint egy kerek, nagy velencei tükör, fekete haja ébenkeretében : tágra nyílt koromfekete szemeiben nyugtalan, de alázatos mélabú. A vékonycsontú költő vaskos »földi« mása ő, ernyedt, szétlógó tagjaival, lomha mozdulataival, — aki csak akkor nevet, vagy inkább csak mosolyog, ha a költő ideges nevetése felcsendül. És így harmonikus a viszony: ami élénk hahota a költő ajkán, csak csöndes, szétmosódó mosoly lehet a hű órjás-szolga arcán. Ebbe a szemlélődő, zavart csöndbe, ahogy egymást nézegetik, felülről megint edénycsörömpölés csörög bele: jön a párolgó fekete; egy másik nagy bádogtálcán sok fehér, vastagfalú kis csésze ; ezek verődnek össze, amint a fiatalasszony szalad le velük, s mókásan nevet, mert nem tudja hová nézzen : a porcellánkancsóra-e, amelyből csavaros pára marad el mögötte, vagy a rendetlen köveken botladozó lába alá (hogy el ne essék), vagy éppen szétrepülő 212