Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - FÜSI JÓZSEF: A gyerek (Elbeszélés)

mm FÜSI JÓZSEF A QYEREK Medveczlcy Jenő r ä i z a i v a I Aparkban — amelynek vasrácsos bejárata előtt az öreg író megállt — ritkásan sütött a nap, valahogy úgy, mintha a roppant hegy mögül hancúrozó óriások nagy lánggolyókkal hajigálóztak volna és ezek a mázsás fényrakéták szétporladtak itt a magas gesztenyefák nehéz, csirizes kontyai között. Áfák árnyéklábukkal egyet előre léptek, és így támaszkodtak meg a lejtős, gyepes domboldalon, amelynek csúcsán, a fehér gyalogutak fokozatosan szűkülő félköreinek középpontjában állt az ósdi, roskatag kastély. (Olyan ez, — gondolta az író és ezt a hasonlatot rögtön elraktározta a »közlendők« közé, — mintha ennek a kis fűtengernek a közepébe egy nagy, ormótlan szikla esett volna hajdanán : a zöld víz gyűrűsen meghullámzott, s párhuzamosan futó fehér tajték-körei megdermedtek : ezek most a gyalogutak). A park ajtajához nagyon meredek, egyenes kőlépcső vezetett le : ezen ugráncsolt lefelé a fiatal háziasszony, hogy az öreg írót beengedje, pedig az ajtó nem is volt bezárva, de legalább két ember kellett hozzá, hogy rozsdás sarkain megnyissák. — No, végre hogy megtalált bennünket! — csengett az asszony hangja már messziről, ahogy futtában jött és egy kicsit hátradőlt a meredek úton, — hangjában nem is egy, de több összerázott csengő csengett, — barna háziköntösének szárnya mint nagy pilleszárny lebegett karcsú dereka körül. Mikor leért a vasrácsos ajtó elé, az író benyúlt két görbe rács közt, áthúzta rajta a keskeny fehér kezet, megcsókolta s csak aztán dőlt neki a rozsdás vastömegnek és — húzd-nyomd! — közös erővel kifordították az ajtót. Ez már csupa játék volt, nevettek is rajta nagyon. Az asszony belékarolt az íróba, és aprókat lépegetve ment föl vele a csorba kőlépcsőn. Az író nem volt olyan öreg, amilyennek hajlott háta mutatta s főleg, amily szívesen vonatta magát a fiatalasszonnyal. Arca, bár egyetlen mozgékony ránc-rendszer, még fiatalos és éppen ennek a sok finom ráncnak az okán, mert ahogy elmosolyodott, egész arca megmozdult : szeme és szája körül megindultak a ráncok és futottak le a nyakáig, meg föl a homlokán, a haja tövéig, amely éppen azon tűnődött, hogy inkább őszüljön-e, vagy szép csöndesen tovább hulljon, tovább, ahogy eddig is ; ha pedig kedves, rekedtes hangján megszólalt, napsütéses apró ráncai, nagy húsos szája és őszülő bajusza köré torlódtak, mintha egy rekedt kis ezüst trombitára akarnának felfutni csörgő rézkarika-gyűrűkként. Kétszer nősült, de olyan rég volt ez, hogy már mindenki elfeledte : még ő maga is csak akkor eszmélt rá, ha írásaiban egyegy nő alakjában ráismert volt feleségeire, akik hogy 211