Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - A MAGYAR KÖNYVNAPOK, 1947.

KÖNYV NAPRÓL Farkas Ferenc a Magyar Művészeti Tanács főtitkára A magyar írók ellen szinte közhellyé vált a hallgatás vádja. A könyvnap alkalmából én ezt a vádat vissza kívánom fordítani az olvasókra : nem az írók hallgatnak, hanem az olvasók süketek. Minden anyagi elesettségünkön túl a demokrácia még nem tudta felébreszteni azt a szellemi szomjúságot a szélesebb tömegekben, amelynek visszahatásakép az írók fokozott ösztökélést kapnának. Arról van szó, hogy a háború következtében való elszegényedésünk miatt könyvkiadóink minden erőlködése kárbavész, a könyvkereskedések konganak s az emberek elsődleges szükségleteik kielégítése után nem könyvre, hanem mozira s még olcsóbb szórakozásokra költik el megmaradt pénzecskéjüket. A szellemi élet lüktetése nem olyan élénk még, mint amennyire kívánatos volna. Nem tudom, hogy propagandával mennyire lehet siettetni a szellemiek iránt való fogékonyság felébresztését, de e munkát mindenesetre el kell kezdeni. A politikai közérdeklődés kétségtelen ernyedésével most volna ideje annak, hogy a közfigyelmet a szellem síkjára tereljük. Megfelelő hírveréssel, befolyásolással a betű felé kell irányítanunk a tiszavirág életű napisajtón túl a tömegek figyelmét, nehogy demokráciánkban ismét a rosszemlékű kispolgári sörözés, mozizás, a sportmérkőzések látogatása eméssze fel az életszükségletek maradékkép fennmaradó csekély hányadot. Az évenként megrendezendő könyvnapot alkalmasnak tartom erre, bár őszintén megvallom, hogy időpontjául kedvezőbbnek vélem szeptember havának első napjait, mert a nyár és a nyári örömök nem a szellem irányába hajtják az embereket. Ősszel kezdődik a szellemi élet mozgása, a könyvnap jó ugródeszka lenne ebben az irányban. Kérem az illetékeseket, fontolják meg az időpont megváltoztatásának lehetőségeit. Déry Tibor it 6 A könyvnap akkor látná el feladatát, ha a régi könyvvásárló közönségen kívül egyre újabb rétegeket tudna toborozni a jó könyv számára s ezeknek lappangó nyomására új írókat nevelne. Ha ez sikerülne, az író elnézné a mesterségéhez egyébként méltatlan vásári zsivajt s megbocsátaná a kiadójának, hogy munkájából a szeme láttára kereskedelmi árucikket termel. Személy szerint én a könyvnap közvetlen, naiv piaci lármáját még szívesebben is látom, mint a napisajtó egy részének fizetett kritikáit, vagy azt a bájtidan és szemérmetlen magakelletést, amellyel színházi és egyéb lapokban az írók egy része a közönséget csábítgatja. Meggyőződésem, egyébként, hogy minden valamire való művész a legszívesebben ingyen dolgozna — és szívesebben és jobban —, ha biztosítva látná a mindennapi kenyerét s a fedelet a feje fölött. Fentiekből következik, hogyha, a könyvnap tud új olvasókat szerezni s új írókat avatni, akkor társadalmilag is hasznos munkát végez, feltéve, hogy nem terheli meg túlságosan épp azoknak a zsebét, akiké a legüresebb s akik mégis mindig a legbőkezűbben adnak. Hogy hallgatnak-e az írók? Unalmas kérdés. A könyvnapi jegyzékből úgy -látom, hogy néhány sértödöttön és — legyünk jóhiszeműek — néhány magábaszállotton kívül valamennyien szót kérünk. De kinek lesz mondanivalója ? Hogy a könyvnap hatásaként olvasni kezd-e a közönség? Nehezen szánom rá magam a rosszkedvű feleletre. Azt tartom, hogy a közönség — s közönségen a népet értem s nem az eddigi vékony olvasóréteget— a könyvnap ösztökélésére sem fog olvasni; túlságosan szorongatják a lét anyagi és erkölcsi problémái, hogysem elfogadná az író és gondolkodó idegen s nem mindig megbízhatónak látszó segítségét. A válság okát ezek szerint elsősorban az olvasóban keresem s csak aztán az íróban. Az olvasás oly öröm, amelyért meg kell fizetni s nemcsak pénzzel, hanem idővel, kedvvel s olykor verejtékkel is; az ember pedig ma még mindezt jobbára közvetlen érdekeinek szolgálatára kénytelen fordítani s ha marad fölöslege, azt együgyübb étvágyainak a kielégítésére költi. Nagyképűségnek s kulturális képmutatásnak tartom, ha ezért megróják s legföljebb az ifjúságtól s főkép a középosztálybelitől veszem rossznéven, hogy az erejével nem mer vagy nem akar tékozlóbban bánni s jobban bízik a közvélten haszonban, mint egy nagyobb és tisztább élet lehetőségében. Ami az írókat illeti, nem volt s nem is lehetett még idejük, hogy megtalálják a maguk írói feleletét a kor kérdéseire; vérmérséklet és írói alkat dolga, hogy ki milyen gyorsan tud befogni látomásába egy sebesen mozgó világot. Emberi, tehát írói tisztességünk ott válik el, hogy hogyan és honnét állnak hozzá a feladathoz. De amíg ezt a feladatot meg nem oldják, addig ők is hozzájárulnak a válság fennmaradásához. Ami végül a kiadót illeti: amíg a tőkés termelési rendben élünk, addig a tőkével dolgozó kiadó a profitot kénytelen nézni s hogy ki hol találja meg a számítását, ezt nem erkölcsileg, csak üzletileg lehet elbírálni, ahhoz pedig nem értek. Ha része volna a válságban, nyilván csak azért, mert farkast nem lehet szekér elé fogni. 207