Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - CSORNA ANTAL: Játszóterek

A PÁLUTCAI FIUK története került a kezembe vagy három évtizeddel azután, hogy először olvastam. Ismét elfogott a régi láz, a gyermekkori nyugtalanság. Molnár Ferenc megkapó ifjúsági regénye ismét elvezetett az elmúlt diákévek mozgalmas csatangolásai, a szombat délutánok és vasárnapok haditervei közé. Amíg a pozsonyi, a brassói és a soproni diáknak ott volt a közeli erdő-mező végtelen távlata, a pesti diáknak a grund, a bérházak közötti beépítetlen terület jelentette a szabadság illúzióját. Az iskolában, a műhelyben felcseperedő ifjúság harminc esztendeje is már repesve várta a szabadidőt, hogy szunnyadó életereje szabadon csaponghasson. A háborúsdi volt a legkedveltebb, de a kerítésgyujtogatástól a gyümölcsösbe való »tornászásig«, a sziuindiánozással összekötött kirándulástól a tanyai csacsi megugratásáig (bogáncsnak a »súlypontba« irányításával) oly sokfélekép mutattuk meg erőnket . . . Nagy és kisvárosban egyaránt, csak a lehetőségek változtak ; kiaknázásukban utolérhetetlennek mutatkoztunk. Bizony nekünk nem kellett »játszótér«, találtunk a magunk kedvére bőven! Ám a mi időnk óta nagyot fejlődött a világ, feltartóztathatatlanul nőtt a város : elnyeléssel fenyegeti a régi, kedves búvóhelyet, az üres telket, a közeli erdőt. A pesti gyerek a csacsit is csak hírből ismeri, az odvas fában meghúzódó bagoly helyett legfeljebb a szomszédasszony görbehátú cicáját riasztja, különösen, ha a József-, Ferenc- vagy a Terézváros sikátoraiban látta meg a napvilágot. A cserkészmozgalom, az iskolák, a szociális és karitatív intézmények kirándulásai ugyan nagymértékben közelvitték a természethez a várost, de a mai városnak is át kell alakulnia, bizonyos mértékben visszahasonulnia a régi világhoz, a városfejlődésnek ahhoz a korszakához, amikor még nem tornyosult oly sok akadály a gyermek elé, s a gyermek még szabadon játszhatott kénye-kedvére. A pesti gyermekkel, a természet mostohán bánt el; sokáig az ember is. amikor az ormótlan bérkaszárnyák tömegét építette. A régi szabad élet, a grundok világa a kültelkekre szorult s a belső városrészek gyermeke az utcán bolyongott. Legalább is a nagyobbik részük ; a tehetősebb osztály idejében felhúzódott a csendesebb hegyvidékre. A perifériák népe aránylag jól járt : szabad játszóterük a környező erdő-mező tájékával olvad össze, van még mozgási területük bőven. De már itt is sok a tilalomfa, a .gyermekek idővel a belvárosiak sorsára jutnak, ha idejében nem gondoskodunk róluk. Amint azonban a nagyváros a bérházak tömegét intézményesítette, a veszélyes kátyúból kivezető út is mutatkozott. Megszületett a városi játszóterek gondolata s gyors iramban tért hódított. Ezúttal figyelmen kívül hagyjuk a családi házak, a módos villakertek tornaszerrel, fürdővel, homokkal felszerelt gyermekkertjeit ; most a nagyvárosi tömeg fia áll előttünk. Vizsgáljuk, mi mai helyzete és milyen reménységgel tekinthet e sokezernyi hadsereg aprajanagyja a jövendő elé. A háború előtti Budapest sok szép gyermekjátszóterét ismertük, világvárosi viszonylatban talán a középső helyen álltunk az ideális felkészültségű Hamburg és az ellenkező oldalon nem is sokkal távolabbi Konstantinápoly között. Hamburg több mint hatvan uszodás, a legkisebb részletekig kidolgozott játszóterét iskolapéldaként emlegették : egymást érték a gyermekeldorádók, a szökőkutas pancsolók, a bébik és serdülők külön homokozói, az »indián falvak!« Homokos térség közepén fahusángokból készített valóságos sátortábor állt, néhány kiszáradt ágas-bogas fatörzs a megfigyelőhely, méteres árkok és gödrök jelezték a fiúk vad játékának nyomait. Az örök gyermek mindenhol ugyanaz, játszva él és szórakozik a felnőttek módján. Csakhogy nála a realitást a fantázia váltja fel, a higgadt meggondolást és számítást a gyors elhatározás. A felnőttnek csak vágya a szabadság, az álmok világában élő gyermek azonban élni is akar vele, meggondolás és várakozás nélkül, azonnal. 208 C SO Ii NA ANT1L JÁTSZÓTEREK i