Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - MOLNÁR KATA: Tisztesség (Elbeszélés)

engedne, tartózkodás nélkül mihamar, ha nem éreznék mind a ketten — már együttlétük körülményei miatt is — oly intenzíven a másik férfit maguk mögött ; a férjet. Az asszony tévedhetetlen pontossággal tudta, hogy éppen stílus és ízlés közössége húz közéjük távolító vonalat. Aztán az ura visszajött a másik szobából, gyanútlanul és élénk örömmel azon, hogy az illusztrációkat kitűnőknek remélhette. Boócz Mihály az ajtóig kísérte őket s az asszony tudta, hogy a férfi is ugyanazt érzi : kivételes és visszahozhatatlan valamit engednek most el sajnálkozva és vonakodva maguktól, csak mert nem lehet máskép. Mennyi zavarral és nyugtalansággal vizsgálta később ennek a délutánnak a szándékait magában az asszony! Tudta, hogy kell legyen még számára valami hátra, az élet titkos ízeiből valami nagyszerű ismeretlenség, ami olyan veszedelmesen kerülgeti a fantáziáját egykét év óta már, amióta meglegyintette egyre féltőbben gondozott testét a sürgető eszmélés, hogy — ha még akar valamit, sietnie kell! Volt jónéhány egészen nehéz esztendő mögötte, gondokkal és küzködéssel teli, különösen akkor, amikor olyan gyorsan egymásután érkeztek a gyerekek. Akkoriban nem is igen ért rá mással törődni, minthogy beossza azt a keveset, ami volt és hogy egészségesek legyenek a gyerekei meg az ura ; ő maga sokszor volt cseléd nélkül és majdnem reménytelenül bevégzettnek érezte már az életét. Később már, visszatekintve úgy látszott, mégse telt nagyon sok időbe, hogy a rejtegetett cérnakesztyűk helyett finom bőrkesztyűket kezdhetett hordani megfehéredett kezén megint s hogy szép, nyugodt fejét megkeresték a látcsövek, ha színházban ült, vagy koncerten. Sohasem hitte volna, hogy erején felül átdolgozott évek és nekikamaszodott, nagy gyerekek után ilyen hamar és szinte hibátlanul visszanyeri majd rugalmasságát, kifelé is élő élethez olyannyira kellő friss épségét! Fantáziája, férfiszemek érdeklődését oly szívesen ébrentartó asszonyi kedve hamarosan magára talált megint, — de mintha üvegharangban lobogó láng lett volna csak. Talán mégis több időt vettek el életéből az anyaság igazi évei, mint amennyiről maga is tudott? Mert később aztán egyszerre, csaknem katasztrofális hirtelenséggel csapott le rá a készség : várni valamire, felkészülten és feszülten, mint egy húr, amelyik idegen hangra is visszazeng . . . Ezen az estén is, — ezen az elmondhatatlanul könnyű, zizegős melegű tavaszi estén . . .! Az asszonyon új kalap volt és tompazöld, lágy szövetből tavaszi köpeny. Óh, a legtökéletesebb fiatalságában se volt olyan nyugtalanítóan fiatal, mint most, tán két hete ezekben az új, tavaszi holmikban, — az ura bámulón fölnevetett, amikor először meglátta bennük. Mennyien megnézik, amint ezzel az elegáns, nagyon szép férfival megy a Margithíd felé ; s ezek a pillantások úgy fűtik a járását, hogy szinte nem is magának megy, hanem az ismeretlen szemeknek, amelyek meg kell hogy nézzék. A férfi beszél hozzá s hangjának lassan olyan belülre rejtett melege érzik, hogy az asszonyban felötlik a gondolat : tűz lappang harapózva valahol. — Tudja-e, hogy maga szenzációt kelt, amerre megyünk? Az asszony halkan fölnevet s a nevetése olyan, hogy maga is meglepődve hallja. Homloka átforrósodik, cipőjének talpa alatt nem is érzi az utat ; milyen könnyű, milyen boldog — milyen lázasan boldog, talán nem is józan? Akár italtól lehetne mámoros, — vigyázni, vigyázni, még tőrbeejti sajátmagát, az egész csak a hiúságától van! Attól, hogy szépnek tudja magát ma este, és fiatalnak, Úristen, olyan fiatalnak, hogy akár futásnak tudna eredni itt az utcán, lihegtető, kergetős futásnak, mint egy majálison, kis kacagások csengetyűivel egész valóján, mint a tavasz és az ifjúság udvari bolondja! Mikor érezte magát 200