Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - GERÓ LÁSZLÓ: Újjáépítés és esztétika

várost. Ä századvégi építkezés előírásainál inkább csak az épület homlokzati megjelenésére és az azonos párkánymagasságra gondoltak, a telek belsejében azt csinálhatta a tulajdonos, amit akart. Körül is építette telkét a szűk bérházudvarra néző szárnyakkal. Az ide helyezett udvari lakásokba azután a nap sohase sütött be. Ezt a hibát orvosolták az első világháború után az udvari szárnyépítkezést megtiltó keretbeépítéses előírások, mikor az utcáktól határolt egy-egy telektömböt csak az utcavonalon engedték beépíteni. Ilymódon közös udvarok keletkeztek, melyek több levegőt és napfényt engedtek be. A keretbeépítés nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket, mert a közös udvarok részére hiába áldozták fel a drága telket, — az egységes kert helyett rendetlen, a telekhatárokkal elaprózott udvar maradt, melyet egyik tulajdonos karbantartott, a másik elhanyagolt. Emellett az építtetőt nem lehetett rábírni, hogy a szűk utca helyett az annál 3—4-szeresen tágabb közös udvarra terveztesse a lakásokat. Ezáltal az udvarra lépcsőházakkal, konyhákkal, kamrákkal, cselédszobákkal néző homlokzatok kerültek. Ezek pedig legtöbbször szervetlenül és megoldatlanul készültek és a legkevésbé sem voltak egymásra tekintettel. így a közös udvarban csak a tágabb térség előnyeit élvezhetjük, de a kapott összkép nem nyugtatja meg szépérzékünket. A gyorsan fejlődő életben ma már ez a beépítésmód is elavult és a szalagszerű vagy pontszerű beépítés jutott előtérbe, megfelelő magasság mellett. Az ilyen szalag- vagy pontházak 9—11 emelet magasságig a terület 5—10 százalékát foglalják el, az utakra, közlekedésre nagy területek szabadulnak fel, a még mindig fölös nagyságú szabad terület pedig zöldterület : sétány, sportpályák céljára marad. Az ilyen beépítés levegős és napfényes lakásokhoz juttatja minden lakóját, anélkül, hogy túlságos kiterjedésével a közművek költségeit, növelné. * Ott, ahol új területek vagy csak csekélyértékű épületek állanak rendelkezésre, mint például a Tabánban, vároldalban, Óbudán, Újpesti-rakpart mentén megvalósíthatók az új beépitésmódok. Azonban már beépített belső területeken csak nagyarányú bontással kapcsolatban, ami hatalmas pénzügyi műveletekkel, kisajátítással, kártalanítással, hitelnyújtással jár. De esztétikailag is igen nehéz a régi, már kialakult városképben, műemlékek közelében és fenntartásuk mellett megnyugtató megoldásokat találni. A szalagsávos vagy keresztsávos beépítésmódnél is a keretbeépítésnél említett esztétikai kifogásokat hallottuk, mert — udvar hiányában -ezeknél a házaknál is úgynevezett hátsó homlokzatok keletkeznek és ezek az utcáról láthatók lévén, rontják a városképet. Különösen a zártsorú bérházak mintegy 150 éve keletkezett és azóta megkövesedett utcaképét adja fel nehezen a közönség, melyhez még az építészek is nagyszámban ragaszkodnak. Nem gondolunk itt a Le Corbusierféle 25 emeletes toronyházakra, azonban Granasztói Pál és Borbiró Virgil közvetlenül az ostrom előtt megjelent tanulmányaikban kimutatták a 9—10 emeletes, 30—35 m magas házak építése szükségességét, melyek a mai 5—0 emeletes 25 m magas házak laksűrűségét megtartva, ugyanakkora területen sokkal kisebb helyet foglalnak el. Ezáltal több terület marad a kertekre és közlekedésre. Mindketten azt találták, hogy a városkörnyéki laza lakótelepek családi házai nemcsak mindnyájunk romantikus vágyából keletkeztek, hanem azért, mert a belső városrészek lakásai drágák és rosszak voltak. Az egészségügy fejlődésével az egyszerű emberek is felismerhették, hogy a nap és levegőnélküli udvari lakásokban gyermekeik rosszul fejlődnek — és a drága lakbér helyett inkább maguk építettek. Hogy ez a családiház építés és a távoli lakóház anyagi vonalon mit jelentett, azt legtöbbször s saját kárukon tanulták meg, de mi ezzel itt nem kívánunk bővebben foglalkozni, elég, ha Granasztói alapján rámutatunk arra, hogy a pestkörnyéki családi házak 70%-át bérbeadták. A kutatások mai eredményei alapján 50.000 főben határozhatjuk meg az emberi közösség maximumát, mely egy gyermek vagy egyszerűbb ember tudatában elfér ós melyen belül egészséges élet fejleszthető ki. A családi lakótelepek túlzott kiterjedése az ilyenértelmű urbanizmust, helyi gócot és ezzel bizonyos lokális szellem kialakulását is lehetetlenné teszi. Bennünket témánknál fogva inkább ezeknek a városkörnyéki lakótelepeknek a képe érdekel. A kis épületecskékből legtöbbször mindent »kispóroltak«, pótanyagok, gyenge szerkezetekhez formai műveletlenség és érzékhiányból adódó szörnyűségek járulnak. Az előképül megálmodott barokk kastélyból csak kétszoba konyhás házacska lett, de a bejárat oszlopos, íves lépcsős ós balluszteres korláttal körülvett terraszról nyílik. Ahol erre nincs mód, ott saroktorony vagy a tetőmanzard kiemelése ad »előkelőbbe megjelenést a különben egyszerű tömegű épületnek. Végül ahol erre sem telik, ott az építtető a környezettől elütő színekkel próbálja az épületre felhívni a figyelmet. Az esztétikus kép elérésére ennek a gyakorlatnak éppen az ellenkezőjét kellene tennünk. Az épületek egyszerű józan tömegekkel, szerkezettel és formában készüljenek. A terraszkőkorlát, oszlop, torony helyett jobb anyagból, szerkezetekkel épüljön a ház, vagy tágasabb szobákkal. A színek és formák ne legyenek hivalkodók, hanem szerények. Nem kell azért egyformáknak lenniök, mert az unalmassá válhat ; egyéniségüket is megtarthatják, de azt ne ostoba és számtalan javítást igénylő torony vagy manzardtető, hanem egy szép virágablak, vagy jól felszerelt fürdőszoba jellemezze. Nem vagyunk ellenzői a családi házaknak, de ugyanezt a türelmet kérjük a nálunk ma még szokatlan, külföldön azonban számtalan helyen megépített pont vagy sávos alaprajzú magas házak számára, melyek ezidőszerint egyedül alkalmasak városközpontjaink kialakítására. A városközpontban való nagyobb forgalom számára szükséges útterület ugyanis csak így biztosítható. A Budapesten meglévő területi adottságok még számtalan helyen adnak ilyen beépítésre lehetőséget és Beépítési módok : szabadonálló villák, telekbeépítés, keretbeépítés, sávos beépítés, pontszerű beépítés 195