Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - GERÓ LÁSZLÓ: Újjáépítés és esztétika

ipar- és kereskedelempolitika : szabadkikötő, gyárak decentralizálása és számtalan más feladat szükségessé teszik, hogy ezt a kérdéstömeget ne csak a város lokális érdekeit látva, bizonyos helyiérdekű köldöknézéssel kezeljük, hanem országos viszonylatban. Ha a nyolcmilliós ország legtöbbször igen szegényes, Európától elmaradt kisvárosait nézzük, melyek közművek nélkül, rendezés, terv nélkül nagyobbodtak a 2000—3000 főnyi faluból 50.000 főnyi faluvá — és ezekkel szemben a másfélmilliós fővárosunkat, akkor ez kissé a vízkórost juttatja eszünkbe — kis testen nagy fejjel. Az ország érdekeit tekintő és annak gazdasági, szellemi életét ismerő minden részproblémában ismerős szeretetteljes foglalkozás hozhatja meg a helyes célkitűzéseket városrendezésünkben is, melynek új útjai tisztázása most van folyamatban. Nagybudapest rendezési főelveit lefektette a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és a problémák legszélesebbkörű tárgyalásával lehetővé tette, hogy azok most kiérlelve már kész elveket és utakat adjanak, mikor a gazdasági élet erőrekapása lehetővé teszi, hogy a lappangó szükségletek kirobbanthassanak egy erőteljes építési időszakot. Erre az időszakra azonban készen kell állni nemcsak a nagy általánosságban, országos és a jövő viszonylatban helyes irányelveknek, de a részletes munkaterv fő szakaszainak is : Dunaparti szállodasor beépítése, Erzsébethíd nyomvonala, gyorsforgalmi utak, gyűjtőút, Andrássy-út, Óbuda és más részek beépítése, terek forgalmi megoldásainak egyaránt. Ezt sürgeti az építkezés várható fellendülése, mely a múltbeli tapasztalatok szerint csak ideig-óráig várat magára, de ekkor azután elemi erővel áraszt el mindent. És ilvenkor már nincs idő az elszabadult építkezést megfékezni és megzabolázni. * •A »hogyan építkezzünk« városban mindig városrendezési kérdés is, nemcsak magánkérdés és stílusfeladat. Ezért foglalkozunk vele a bevezetésben. Az t'ijjáépítés lehet esztétikai megtisztulás is és mi kívánjuk, hogy az legyen. Mik azonban ennek az útjai? Hogyan építsünk tisztultabb esztétika szerint? Milyen stílusú házakat? Milyen tömegűeket? Egymáshoz zártan-e vagy lazán, messze egymástól. Mi hat szépnek, ha zárt utcasort látunk, mely megnyugtat, vagy szaggatott épületkörvonalakat, mely felvillanyoz ? Egyáltalán mi a szép ? Nyilván alkati dolog is kissé. Van aki a nyugalmat szereti, az egyenletesen, szélesen folyó dolgokat, életben, zenében. És van aki az örök izgalmat, változatokat, staccattót. Nyilván sok kevert alkatú típus is van. Az építészet esztétikájában felvetett kérdésekre igyekszünk válaszolni. És itt talán könnyebben tudjuk ezt tenni, mint a képzőművészetek kötetlenebb ágaiban, a festészetben, szobrászatban, zenében. A mi művészetünk ugyanis sokkal kötöttebb. Az építőművész gyakorlati célt is szolgál, hajlékot épít magának, embertársainak, gőzmozdonynak, rotációs gépnek, repülőnek, munkahelyet, tárolót és számtalan mást. A festett kép gyönyörködtet, megindít vagy bosszant, szóval érzelmi világunkon át hat ránk, esetleg értelmével, elrendezettségével, de ezenkívül gyakorlati célja nincs, — használhatatlan. Az épületben megjelent kép ugyanezt teszi, de ezenkívül közelebbmenve bejuthatunk, élvezhetjük védelmét az időjárás ellen és egyéb kényelmét, nyáron hűs voltát, télen a melegét, a szép kilátást. Kis helyen is a családtagok élete szétválaszthatóságát, a főzés, fürdés ma már magától értetődő kényelmét. Itt van funkcionális szerepe, melyet időnkint és még ma is sokak kizárólagosnak tartanak. De ez a kép csak bizonyos körülmények között kelti a szép benyomását. Beszéljünk most arról, mik azok az esztétikai körülmények, melyek mellett egy gyakorlati célú épület nemcsak gyakorlati, de szépségideálunknak is megfelel. Az emberek minden korban kialakítottak bizonyos maguknak megfelelő stílust. Nem szántszándékkal tették ezt, hanem csak egyszerűen kifejezték magukat. Helyesebben művészeik fejezték ki magukat. Ez a maguk kifejezésmódja, ez a »hogyan« — amennyiben eltértek előző korok kifejezésétől — volt az új stílus. A görög agorák városképét a római utcák négyszögben rendezett reprezentatív, közéletre beállított városképe követte, mely után az örökös harcban állott középkor védelmi karaktere következik. Az emberi társadalom változásával, a város fejlődésével változnak a városképek, a házak telepítése, utcák vezetése, a telkek beépítése. A 17. század két, majd háromnyomásos gazdálkodása után, melyben a földeket két, illetve három részre osztották és egyik rész parlagon pihent, áttértek az összes művelhető terület művelésére és a földművelés intenzitása növekedésével szükségképen együttjárt a belső telkek értékének emelkedése is. A városok fejlődése során ipari üzemek, gyárak települtek be és az ezektől, valamint munkásaik lakóházaitól kihasított területek mindjobban összeszorították a városi telkeket. A telekárral függ össze az, hogy az épületek szélesség helyett a magasba terjednek ki. Mind magasabb házak épülnek, ez mindig így volt nagyvárosokban. Ne higyjük, hogy a modern szerkezetek az egyedüli okai ennek a folyamatnak. Tudjuk, hogy az ókori Róma négyemeletes »insulái«-ban, függőfolyosós bérházaiban ugyanazok a panaszok voltak, mint ma egy függőfolyosós hatemeletes bérházban. Anélkül, hogy a városrendezés különböző rendszereit itt vizsgálat tárgyává tennénk, szabadjon csak a témánkkal legszorosabban összefüggő kérdésekre rámutatni. A közművek : utak, víz, csatorna, gáz, villany, telefonvezetékek költségei a fokozott beépítést gazdaságosabbá tették. így keletkeztek a nagyváros sűrűn beépített negyedei, az úgynevezett zártsorú beépítés. A régi városmag helyén a valamikor alacsony házacskákat a »city«-ben, a városmagban magas épületek váltják föl, melyek részére legtöbbször nem tudták az utakat eléggé szélesíteni. Ezt még szintén zártsorú övezet veszi körül, de mint újabb beépítési területen — ezen valamivel szélesebb utcákat hasítottak ki — végül az ipari övezetek és villanegyedek már lazán veszik körül a Régi utcanévtáblák 194