Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - DEVECSERI GÁBOR: Szabadsághegyi képeslap

Uevecaeri Gábor SZABADSÁG HEGYI KÉPESLAP Irán Szilárd rajzaival 4 hegy ilyenkor már néptelen. Hazamentek a síelők. elhallgattak a jókedvű kurjantások; azok az elszánt, de kezdő sportolók, akik egész napon át a leg­többet estek, már leverték nadrágjukról a havat; hol van a hó? Nem a tavalyi hó. hanem a mai, hol van már? Szétolvadva, hasas kályha közelében gőzzé válva, mesél a hegyről, mesél arról a kristály díszes, Andersen-mesébe illő, némán is sírnogatószavú tündérvilágról, amellyé a hegyet időnként éppen ő változtatja ; de az őszi rozsda­vörös levelekről, amelyeken mint a hegy könnye csor­dogált végig, a tavaszi fűszálakról, amelyek hegyén mint harmatcsepp ült meg, épúgy. Nem irigy a hó, évszakot nem hagy ki, derűs napokat nem hallgat el emlékezésében ; a kályha körül ülők, míg ezt a párát beszívják, négy naptárszerinti évszak és még számtalan szív-szerinti évszak emlékei között utazgatnak. S a hegy? Mit csinál ilyenkor ez a magárahagyott hegy? Nem törődik házukba húzódó lakóival, nem veszi észre a sötétedő délutánban tilos favágásra induló csoportokat sem, idegenek pedig nem járnak a hátán, nyugodtan megrázkódik és antológiává változik. Ugy bizony, ver­seket és regényrészleteket suttognak egymásnak az utak, völgyek, dombhajlatok, elhagyott házak. Van, hogy suttogják, van, hogy egészen hangosan mondják, a Mátyás király-út például egyenesen kiabálja a völgyön át a Hunyad-oromnak a maga dicsekednivalóit, mert a Hunyad-orom kissé nagyothall s méghozzá eléggé távol is gubbaszt, s fázós fülét vattaként védi a köd. Eleven antológiává változik a hegy, mert büszke azokra a sorokra, amelyeket hajdanvolt szerelmesei írtak róla és hozzá, azokat mormolja a félhomályban s közben nem feledkezik meg arról sem, hogy a régi igék közé egy-egy új szót, vagy történetecskét lopjon a mostani írók szá­mára — hátha továbbadják ! Az eseményekről adjak számot? Azokról, amelyek ebben az órában történnek a hegyen ? Jó. de akkor nagyon kell figyelnem, mert itt látszólag nem történik semmi, az utakon láthatóan senki sem jár, nagyon meg kell erőltetnem a szememtt és nagyon mélyen kell befelé is néznem ahhoz, hogy megpillantsam az itt sétáló régenvoltakat. Ugy van, most már látom : a Költő-utcán délceg, de szelídmosolyú öregúr bandukol fölfelé, a kezében véső : Jókai ő, most indul egykori háza felé; átmegy a kerten, ahol mostanában nyaranta Moravcsik professzor kislányának labdája röpül s odedép a házhoz, hogy sajátkezűleg vésse tovább emléktábláján a szöveget. Könyvéből való ez a szöveg s a hegyi fákhoz szól : »Ha kérdik, hogyan tudtam meg­írni, amit megírtam . . . mondjátok meg kedves fáim, hogy ti is ott voltatok.« És a fák megmondják, behavazot­ton is lelkesen mesélik, tekintetemet pedig biztatva küldik tovább. Kemény Zsigmond elhagyott laka felé. Onnan éppen egy szerelmespár lép ki, úgy, ahogyan Krúdy Gyula »Hét bagoly« című gyönyörű könyvéből ide­szökött : Józsiás az, a költő és Zsófia, a szépasszony. Benéznek a szomszéd kiskocsma ablakán és most is megpillantják odabenn ismerősüket, az elfátyolozott arcú Sebes-lányt; Zsófia most is őszinte felháborodottsággal szól : »Valamiképen értesíteni kellene annak a leánynak az apját . . . Micsoda elszánt elvetemedettség kell ahhoz, hogy télidőben valaki a Svábhegyre járjon randevúzni.« Ködben tűnnek el, de nyomukban kivirulnak a kertek s íme, a kerítésről nyájasan lehajló indák között, ezüst­fogantyús pálcájára támaszkodva, ott ballag újra Glück Frigyes, aki félszázaddal ezelőtt kitervelte, hogy az egész budai hegyvidék utai úgy felelgessenek egymásnak, mint valami költemény strófái. S aki halála napján még fölvitette magát a Jánoshegyre, hogy onnan szét­tekintve búcsúzhasson kedves művétől, óvatosan lép, mert az utakat nemcsak levelek borítják, hanem az ostrom kilőtt töltényei is. pedig ő azt hitte, hogy a negyven-187

Next

/
Thumbnails
Contents