Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - DEVECSERI GÁBOR: Szabadsághegyi képeslap

nyolcas honvédek rohama után itt többé nem lesz háború. A töltények zordon képe mellé azonban a Baál-szanatórium jókedvű gyermekeinek zsivaja szolgáltatja a harci zenét. Most pedig egyszerre és legnagyobb megdöbbenésemre enmagamat pillantom meg tíz évvel ezelőttről, amint ott sétálok Ignotus oldalán. S Ignotus megkérdi : »Tudod, kivel sétáltam én ugyanitt ?« És meg is mondja : »Jókaival.« Látom az arckifejezésemen, hogy éppen arra a fiatal írójelöltre gondolok, akivel néhány évtized múlva majd én sétálok ugyanitt s akinek majd továbbadhatom Jókainak az Ignotus kezéből átvett kézfogását. S ekkor megszólal az egész zengő antológia. Versektől visszhangzik a vidék. Egy havas rész a Babits-költeményt szavalja : A kis nyugtalan nő, ki a hegyi pályát futja sítcdpakon, akármennyit zuhan, puha combocskáját nem üti meg nagyon . . . De erre a derűs téli hangra, komorabban szóled meg, Radnóti Miklós hangján, a hó alatt szunnyadó kert : Ó, ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kört röpül köröttem egy elkésett szőke méh. S most megszólít engem a hegy : »Hát te ? Hát te ? — kérdi szemrehányóan. — Tudod-e, hogy egyszer elmégy tőlem ? És nem veszel részt a hangversenyben, tőled semmi emlékem nem marad ?« Olyan most a hegy, mint öreg színésznő, aki régi dicsőségének egyetlen koszorúját, egyetlen emlékmondatos szalagját sem hajlandó nélkülözni. Szent kapzsiságát tisztelem, hiúságát méltányolom; kötelességtudóan felelem : Dehogynem, hódoltam én is kegyednek, megírtam a »Budai hegyek utcáin«-t. S ennek a tízesztendős és nekem is olyan kedves versemnek végét az ő engedelmével, hadd írjam még rá erre a képeslapra : Az Alkony-utcáról felszáll az alkony, húnyt szemmel lassan lélegzik a rét, a Várhegyen gázlámpa ég a sarkon, fény iili a Jánoshegy tetejét. Te is felzengsz a Diósárok mellett, tücsökhangverseny, betöltöd a völgyet, a hegyeket ezüsthangon belenged; mély vízből indul, égi partra visz, a holdpajzs mögiil leső Artemisz kikukucskál s komorságából enged. A hegy mindenkit kérdez. De felel is mindenkinek. S mindenkinek azt a feleletet adja, amelyet a kérdező már amúgyis régen a szívében hordozott-188