Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

BENEDEK ANDRÁS \ három nflvCr »Csehov drámái — írja Lukács György — a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás : a mocsár elnyeli az embereket . . . Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen ; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás — s utána megint a régi csend, az orosz sivatag csendje. A drámaiatlanság drámája van itt megírva.« A cselekménynélküli, a drámaiatlan drámával kísérletezett akkoriban, a kilencszázas évek táján, csaknem egész Európa. Az írók egy része mintha megcsömörlött volna az értelmi síkon mozgó, szellemes dialógusoktól, a gondosan előkészített nagy jelenetektől, s a francia technika többi vívmányától, s a hétköznapi ember hétköznapi életét próbálták színre vinni. Nehéz és hálátlan feladat volt ez, s talán senkinek sem sikerült oly tökéletesen, mint a két orosz naturalistának, Gorkijnak és Csehovnak. Nehéz és hálátlan volt a feladat, mert ha az író a mély és őszinte jellemzés kedvéért le is mond a hatáskeltés gyorsabb, olcsóbb és sikeresebb eszközeiről, sem a színész, sem a közönség nem hozza meg könnyen ezt az áldozatot. Ez élvezettel merül ugyan el a szerep emberi finomságainak tanulmányozásába és ábrázolásába, de hiányolja majd a gyors és forró elismerést, a tapsot, amellyel amaz fukarkodik, hisz a darab szépségeit nem ott, rögtön fogja föl, hanem csak utóbb, kijövőben, vagy otthon, amikor a lenyűgöző hatás alól napokig nem tud szabadulni. Nem is szólva arról a tehertételről, ami az ilyen »atmoszféra-darabok« előadására nehezedik : ezeket vagy tökéletesen kell játszani, vagy sehogy. Mert mihelyt a színész nem azonosul teljesen szerepével, a cselekmény igen vézna lévén — nincs semmi, ami a nézőre erőszakolhatná az író problematikáját, életszemléletét. A mese hétköznapi. Itt például csak annyi, hogy az árván maradt kisvárosi három nővér, Olga, Masa és Irina boldogtalan és valamit szeretne. Pontosan ők sem tudják, hogy mit, inkább csak sejtik. Olga, a tanárnő, csendet és nyugalmat. Masa elviselhetetlen férje helyett nagy szerelmet, vagy legalább egy igazi élettársat, s szinte csak a kezét kellene kinyújtani, ott van mellete egy tüzérezredes, aki maga is szerencsétlen házaséletet él. Irina csak Moszkvába szeretne eljutni, s ezért hozzámenne csúf, félszeg udvarlójához, a báróhoz is, aki maga is szeretne valamit : dolgozni, csak nem tud hozzákezdeni, hiába veti le az uniformist. Egyik vágy sem teljesül : Olga s a ház nyugalmát mindörökre felkavarja egy hangos, közönséges perszóna, Natasa, a három nővér álmodozó testvérének, Andrejnek a felesége. A katonaságot más városba helyezik, s így Masa nem láthatja többé az ezredest. A bárót pedig párbajban megöli egy volt tiszttársa, aki szerelmes Irinába, de akitől a lány borzad. Nincs menekvés, az alakoknak még csak a nagyszerű halál illúziója sem juthat osztályrészül, végzetesen középszerű kis életüket kell élniök tovább. Tökéletesen vagy sehogy — ezt az alternatívát megérezte a Vígszínház igazgatósága és egy-két kivételtől eltekintve, elsőrendű szereposztásban mutatta be a darabot. Helyén van Gombaszögi Frida Olga szerepében : szerény és csendes szavú; Mezey Mária Masáéban : jól neveltsége takarja csak érzékiségét és undorát férje iránt, akit Mátray József állít elénk teljes félszegségében, nyálkás pipogyaságában. Az előadás egyik legjobb alakítása ez. A másik Benkő Gyuláé, aki a szögletes mozdulatú bárót elevenítette meg, ezt az ügyefogyott, jobb sorsra vágyó figurát. Jó volt Tímár József is az ezredes és Justh Gyula az orvos alakítója. Ruttkay Évát erőtlennek éreztük Natasa szerepében, ezt a figurát hitelesebben tudta volna megformálni az Irinát játszó Dayka Margit. A rendező, Marton Endre ezúttal jól mozgatta az együttes tagjait, de rosszul beszéltette : a kisváros álmos levegőjét, a figurák életének unalmas egyhangúságát ez a túlságosan lassú beszédtempó nemcsak jelezte, hanem valóban be is mutatta, s ettől aztán négy órán át jeges unalom árasztotta el a nézőteret. Reméljük, hogy a következő elő; adásokon meggyorsul a beszédtempó. Azt a fogást pedig nem tartjuk túlságosan ízlésesnek, hogy a darab utolsó szavait, melyekben a szereplők rávilágítanak életük, osztályuk céltalanságára, a rendező hangsúlyozottan, propaganda-szcrűen a nézők felé fordulva mondatja el. És végül dicséret illeti a szép díszlet tervezőjét, Neogrády Miklóst. Prózai darab szerzőjéről szólván az ember nehezen mondja ki ezt : költő. De hogy ezúttal nem igen találunk számára ennél méltóbb jelzőt, az nyilván nagyrészt a fordító, Kosztolányi érdeme is. Tavaszodik. Itt a bolondos április, amikor sze-Vidám retjük lóvátenni egyik fsérlPl mást, s bennünket is lépten-nyomon lóvátesz a természet. Reggel ragyog a nap, verőfényes kedvvel indulsz a dolgod után kalap, kabát nélkül, délben csapzottan csüggsz zuhogó esőben a villamos zsúfolt felhágóján, feltűrve ruhád gallérját, hogy kirekeszd az eltávozott, undok téli vendéget, az influenzát. Az ilyen bolond időbe kívánkozik Noel Coward darabja, amelyet a Művész Színház mutatott be. Kedves csacsiság, tüze nem perzsel, csak simogat, mint az áprilisi napé, s a szomorúság esőcseppjei is fölszáradnak egykettőre. Mert alapjában véve szomorú lehetne a szegény Charles élete : fiatalon veszíti el mind a két feleségét. Sőt még egy kicsit borzasztó is, mert egy spiritiszta hölgy, Mme Arcati segítségével előbb az első feleség, Elvira, majd a második, Ruth testté vált szelleme jelenik meg kísérteni, s a szegény férj úgy érezheti magát, mintha egy háromszögdarabban üldögélne a földön, míg a háromszög két másik csúcsa az asztráldimenzióban lebeg. De ez csak látszat. Ha bármi köze is lenne Charles-nak a földhöz, a valósághoz, azt mondanók, hogy ízléstelenség a halállal így viccelni, s azt, hogy a darabban kísértet van ugyan kettő is, de szellem vajmi kevés. De nincsenek nagy igényeink, beérjük annyival, hogy mulatságos félreértések származnak abból, hogy a kísértetet csak a férj látja és hallja, s hogy a hozzá intézett szavakon a partnerek elhűlnek, a közönség pedig nevet. A nevettetés adományával az együttesből Gombaszögi Ella, Mme. Arcati alakítója van legbővebben megáldva. Életerőtől duzzadó, harsogó beszédű és kacajú hölgy ez, aki misztikus foglalkozását épp oly egészséges meggyőződéssel űzi, mint vidéki asszonyok a háztartást. A címszerepet, Elvirát Tolnay Klári alakította. Szürke ruhájában úgy suhan át a színen, mintha valóban kísértet lenne, pajkos kobold, aki kísértetnek nagyon kedves, de élettársnak csak eleinte lenne szórakoztató. Mintha szüntelenül a mézeshetek lázában élne. Sennyey Vera a második feleség. Ruth szerepében pedánsabb, szálkásabb nőt mutat be, olyat, aki szép ruháiban roppant dekoratív jelenség, de alapjában véve elég üres. így aztán együtt mosolygunk a férjjel, Ráday Imrével, amikor spiritiszta szobalánya, a tehetséges Fónay Mária segítségével megszabadul mindkét feleségétől. Új drámaírót avatott fel a Nemzeti Színház Déry Tibor személyében, olyat, akinek eddig csak elbeszélő művészetét csodálhattuk, s aki a biztató kezdet után remélhetőleg sűrűn és szívesen látott vendége lesz a színpadoknak. Éles szeműt és bátor szavút, aki nem fél a közelmúlt még ködösen gomolygó problémakörébe nyúlni, s mint egykor Victor Hugo, »vörös sipkát nyom a színházi szavak szótárára«, kimond olyan szavakat, amelyek hallatára eddig megbotránkoztunk. Most nem jut eszünkbe megbotránkozni, annyira csodálatba ejt az a törekvés, hogy a szerző a színjáték formáját próbálja megújítani, egy kicsit visszakanyarodva a klasszikus tragédia páthoszához, armelynek fehér izzásában értelme volt az ária-szerű nagy monológnak, egy kicsit merítve a romantikusok hallgatózó jeleneteiből, s talán egy kicsivel többet a kelleténél a naturalizmusnak abból a balhitéből, hogy a színpadra az életet megkomponálatlanul, a maga nyers valóságában kell állítani. A fikció szerint egy hazai polgári család egy napját látjuk, 1939-ben, a háború kitörésekor, s amit mi látunk, azt rádión keresztül kihallgatja egy másik család. A rádióhallgatók családja csupa hétköz-Tükör 218