Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - PASSUTH LÁSZLÓ: Lengyelek (elbeszélés)

szalinaszálával, ha kisompolyodott a rejtekhelyről. Mintha most is csak mosolyogna és kérné : még ne ezen az estén . . . Ahogy válaszol, abban nem lehet fájdalmat érezni. — Sokat segítettél Kazimirnek. Mondta, hogy együtt voltatok. A ragozás nein jelent semmit. Nem beszéli amúgysem hibátlanul a franciát. A mondat száraz, kopott. Az asszony körüljártatja szemét, mint aki valamit keres. — Még nem ismerem itt a dolgokat. Ha akarod, főzök teát. Vagy ha akarod, te megfőzöd. Amihez hozzáér ez az asszony : kicsi lesz, köznapi. Csak olyan furcsán, jelképesen köznapi. Nem lehet tudni, ki ez az asszony? Ostoba-e vagy bajvívó? Nem mozdul. Aki először mozdul meg kettőjük közül, az a gyengébb. Mosolyognak. — Fáradt vagy, Henriette? Henriette mosolyog, beszél az éjszakáról s az erdőről. Megborzong : ő is lengyel. Nincs benne idő. Mint valami puha, alaktalan végtelenség olyan minden, nincs semminek körvonala. — Mi lesz most, Henriette? — Kazimir lement borért. Mindjárt itt lesz. Megisszuk még együtt, ha akarod. Kazimir megmondja, Veronika, hogy mit akar. A legjobb lesz, ha ő mondja meg, mit akar. — Nem érted, hogy nem lehet mindent rábízni? Miért vagy ilyen gyenge, Henriette? Miért bízol rá mindent Kazimirre? Miért nem mondasz te valamit, mi legyen? — Sok halott feküdt fagyva, ahogy jöttem. Nein találták meg az utat. Azt hiszed, játékból jön át valaki a hegyeken? — De nézd, Henriette, ez olyan . . . olyan, mint valami folyamat. Nem tudom másként elmondani neked. Valami elkezdődött. Nem lehet megállítani. Kazimirrel mi ketten összetartozunk. Feláll, csészéket keres. Mint aki alig figyel arra, amit Veronika mond. Lomha és álomszerű van benne. Nem lehet tudni : szándékosan-e? Nagyon halkan mondja. — Kazimir fáradt. Ez egy idegen város. Szereti ezt az idegen asszonyt? Ezzel a fakó biztonsággal, igénytelenségével, a mozdulatokkal. Mint aki sokáig rémeket látott s inost elégedett, mert szobában és ágyban fekhet. — Nézd csak, Henriette, neked, aki szereted Kazimirt, meg kell értened, hogy ez olyan véletlen voJt. . . . hiszen nem kerestük egymást. Meg kell értened, hogy erről nem tehetek. Én nagyon sajnálom, Henriette. — Persze, Veronika, hiszen Kazimir nem lehetett itt egészen egyedül. Olyan elhagyatott lett volna. Te bizonyosan nagyon jó voltál. ÚJBÓL ÉBZI azt a megfoghatatlan, színtelen valamit, ami megelőzi a szándékot. Beleütközik. A puha, szürke mosolyába, ahogy kitér és elhalad mellette . . . Hallgat . . . így hallja az ajtón túl a halk, ismerős kattanást. Az ember, akivel fél esztendeje van együtt s azt hitte, hogy minden szemvillanását ismeri, most egészen új férfi, ahogy bejön a szobába. Látja : nem ivott. Leteszi az üveget, halálosan józan, inkább kutató. Mint akit izgat a játék, a felidézett dialóg. A csend most rajta iil a szobán. Tölt, két kispohár volt csak kettőjük számára, harmadiknak előkeres egy vizespoharat. Henriette felemeli és nézi. Furcsa, fürkész sugár csap ki a szürke férfiarcból, először Henriette arcán állapodik meg. Lesiklik róla, mosolyog. Az aszszony kortyot iszik csak, leteszi. Mint aki fáradt, küszködik az álommal. Veronika egyszerre úgy érzi, hogy felesleges. El kell mennie. — Beszéltetek egymással? Henriette, mondd, már nyugodtabb egy kicsit Veronika? Amikor láttam, lent a kapuban, remegett. Most talán már megnyugodott . . . — Haza kellene kísérned, Kazimir . . . De ha akarsz ... ha úgy akarod, itt maradnál az éjszakára? Talán nem okos kimenni ilyen későn az utcára? Itt nem ismerem az őrjáratokat. Nálunk néha sokan alusznak együtt egy szobában. Ha maradni akarsz, Veronika . . . Mintha csak ennyi lenne az egész : elrejtett pokolgép, siffrírozott üzenet. — Henriette, itt most másról beszélünk. Kaziinirnak most, ezen az éjszakán választania kell. Megjöttél és én most itt vagyok. Ha elmegyek . . . — Tudom, Veronika, azt mondod : ha elmész, nem jössz vissza soha. De ezt nem szabad mondani senkinek. Még nagyon fiatal vagy. Nem tudod, hogy nem lehet olyan könnyen elmaradni. Színtelenül mondja, személytelenül. Kazimir nézi azzal a lomha, fürkésző tekintettel, melyet talán megszokott akkor, amikor bírókorában kérdezte a litván forradalmárokat. — Kazimir : én azt hiszem, hogy most . . . most elmegyek. A férfi megtámaszkodik a falhoz. Nagyon halkan, tisztán mondja magyarul . . . hároin szót, melyet megtanult, de még soha, de soha nem hallotta tőle Veronika : — Édesem, drágám . . . drágám . . . — Nem érted, hogy szívtelen vagy? Neked most nein szabadna semmit sem mondani. Engedj el. Neked rossz lesz ... de engedj el, ne köss szavakkal. Ne keress többet. — Veronika, mi holnap utazunk. Vissza, a hegyeken keresztül. Lehet azért, hogy visszajövök. — Aki elmegy, Kazimir, olyan, mint aki meghal. Mosolyognak mind a hárman. Forrni kezd a teavíz, Henriette szétrakja a két csészét s a poharat. Lassan csurgatni kezdi a vizet. Veronika emlékezik . . . emlékezni fog a legapróbb mozdulatokra is ... a kékessárga fagyásra a gyűrűsujj mentén, a könnyre, mely most hirtelen az arcán végigpereg. 208