Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - VIDOR MIKLÓS: Távolodó barát (vers)

Veronika tölt. Szépen csinálja, Kazimir mondta egyszer »grácia« . . . Mind a ketten tudják, hogy erre ebben a pillanatban emlékezniük kell. Minden, ami most történik, már emlék, ínég mielőtt talán a mozdulat vagy szó megszületik. Mosolyog, amikor a férfi a kabátját veszi. — Te nem jöhetsz most velem a városba. Vigyáznod kell magadra, Szívem. Holnap indulsz? A férfi lehajtja fejét. Most mind a kettőnek tudnia kell, hogy egyszer, egy kiskávézó sarkában beszéltek erről : milyen lesz egymásközött az utolsó perc. Mi lesz a vége, amikor már nincsen semmi? Amikor valami bevégződik. Henriette mondja : — Veronika, lehet, hogy Kazimir visszajön. Akkor megkeres. UTÁNA ÚJBÓL beleolvad a háttérbe. Kiszámíthatatlan, mint egy bálványkép. Mire gondol és miért beszél? Miért beszél ... s miért beszélnek vele az idegenek? Ahogy összegombolja az asztrakángallért, csak mozdulatot érzi önmagában. Mint aki kívülről ügyel. Nem, nem fáj semmi, csak nehéz a figyelés így, kívülről. Még egyszer mondja »szívein, nem kísérhetsz el«. Most még köszönni kellene Henriettenek. Holnapra gondol : szabadságot adott a laboránsoknak. Majd ott állnak a hosszúnyakú kémlőcsövek s az üres görebek. így, gvötrelmesen végigélni a holnapot. Még tudni : ebben a pillanatban történhetik valami. Még odavethetné magát, átkarolhatná, sikítva s talán úgy, hogy megremegne Kaziinir s mondaná : én vagyok az erősebb! Gyere velem. Lehet, más így csinálná Veronika helyett. Kesztyűje ott fekszik az asztalon. Ez a lépés, míg eléri s felveszi, maga a gyötrelem. Kazimir kíséri ki. A parányi előszobában állnak, egy pillanatra. Mintha keresne valamit a világ tárgyai között. Lassan lehúzza ujjáról a gyűrűt, melyben vésett griffmadarat őriz a lapislazuli kő, alatta sima aranykarika. Kazimir tudja : szereti ezt a gyűrűt s sokszor ... óh hányszor vonta játékosan az ujjára. Míg ráhúzza, magához emeli kezét, elnéz felette. így áll az ajtónyílásban, míg becsukódik az ajtó s a kis, belvárosi utcán elhal a cipőkoppanás. V i <7 o r M i klós TÁVOLODÓ BARÁT hát jobb. ha elmégy most már végleg, viszed szemüveged, melyen át pénzed, kártyád nézted, vagy a feszületet. (1943.) 165 Víg tékozlója napjaidnak — mi kötne még ide ? Régi, virágos kedvem itthagy, kihűl multunk szíve. Bár voltál, többé semmi hősi hazugság nem segít. valahol lenn szorongva őrzi a lélek színeit — hiába. Nem vagy s nem lehetsz már jövömben sem soha. Kísértetarcod néha eljár hozzám s oly ostoba rajta a villanó mosolygás, még éltetett remény : esztendeinknek kelyhe rozsdás, mélyén se bor. se fény. Vége. Hidd már el. Ne erőltesd a mélybe súlytalan valód ; a víz csak újra fölvet s mint bűzös hulla-hal úszol egy barátság tavának penészes fölszínén, puffadt arcodról egyre árad a lenti s fönti fény —