Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - VAS ISTVÁN: A technika (vers)

hangsúllyal, — úgy hogy majdnem felfortyanok — azt én nem láttam lelkem. De maga sem ám — teszi hozzá mosolyogva, s számba dug egy szem cseresznyét. ÁTMEGYEK ÁRON BÁCSIHOZ, akinél cipőzsinórt szoktam vásárolni. Áron bácsi — mondom —, ment erre egy ... és előadom a dolgot. Nem látta véletlenül? Szomjas vagyok, aztán ennék görögdinnyét. Nagyot nevet. Jóízűen és hosszan. Aztán pajkosan megfenyeget az ujjával és tovább alkuszik egy kabátra. Oh görögdinnye, görögdinnye! Hogy átjárod az ínyem ízeddel! Szinte érzem feketés-barna magvaidat s édes levedet, amint végigcsurran a szájamszélén. De akkor már futok ide-oda, mint aki megőrült. Futok Weisz bácsihoz, az ócskáshoz, futok Mari nénihez, akitől töpörtyűt szoktam vásárolni. Nem láttak semmit. Az istenért — mondom —, itt ment el az orruk előtt. Felporzik a tér, lassan-lassan mindent bevon a szürke hamu. Előttem ismét keveredik a világ, egyik árustól a másikig, kofától, ismerősökön, ismeretleneken át — azon veszem észre magam, hogy végigszaladtam a piacot s ott állok a Bulcsú-utca sarkán, lihegve, megtörten. Az ingemből facsarni lehet a vizet, a nyelvem odaragad a számhoz — nemhogy beszélni, lélekzeni is alig tudok. Csapzott vagyok, vizes és szomorú. Lassan poroszkálva elindulok a műhely felé. Az úton inégegyszer visszapillantok oda, ahol — olyan tisztán — láttam a kocsit. Megrakva érett, szép zöld görögdinnyével. De nincs ott más, csak egy villamos meg egy teherautó. Felbaktatok a lépcsőn, lehunyt szemmel, a falat tapogatva. Pali ugrik nekem, mint egy vad kutya — hol a dinnye? És szeméből lángol a szomjúság. Csak intek, hogy nincs, de arra már nem marad erőm, hogy elmondjam ezt a buta históriát. Lekókkad ő is, leül a pad mellé és maga elé néz. Meleg van, dolgozni kellene. Lassan idesüt a nap, lehúzom a fehér vászonrollót s a tér hirtelen — mintha sohasem lett volna — eltűnik a szemünk elől. Mi pedig szomjazunk tovább. VAS ISTVÁN A TECHNIKA Bevallom, nem tudok előkelően lenézni, mint nemrég, a technikára : kívánom már az autókat előttem s hogy tomboljon a zöld reklám cikázva s hogy Budáról lámpák tejfénye bőven ragyogjon át az őszi éjszakába, benzinszagot a nyári gyors esőben s pókháló selymet a finom bokára. s szeretném, ha az evező pihen, a hangraforgó hangját a vizén s ha télen Greta Garbot újra látnám és tavasszal magános gyönyöröm az utcákon, a feltépett kövön szagolgatni, amikor fő a kátrány. 151