Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - ACZÉL TAMÁS: Árusok, kofák, görögdinnye (elbeszélés)

Egyik cigarettát a másik után füstöljük el. A csikkek meg röpülnek ki az ablakon. Mi van velünk? Mi hiányzik nekünk tulajdonképen? Az ital, a pénz, a Dunafürdő? A szabadság? Nem tudom. Valami hiányzik. Enyhíthetetlenül szomjasak vagyunk és múlik a délelőtt. Leküldöm a gyereket gyümölcsért a Vincze Juliannához. Hoz is egy marék cseresznyét; meg egy marék meggyet. Meleg, poros gyümölcs, a cseresznyét ahogy van odaadjuk Lajcsinak, a meggyet is két szem után. Most már megtörik bennünk a lendület. Hozzáfogunk a munkához. Lassú, nehézkes mozdulattal húzom a reszelőt s figyelem, ahogy porlik kezem alatt az öntöttvas. Száll a vasreszelék s érzem, hogy minden egyes porszem az én torkomban keres helyet magának. Az ablak alatt a téren a zsivaj egyre nagyobbra növekszik, de előttem — szomjúságomban — összefutnak a színek, hangok, kivehetetlen összevisszaság uralkodik a világban. Egy sóhajt hallok a hátam mögött s érzem, gyomromban már-már verekedni kezd a tej, a bor, a sör meg a meggy. Mindez nem egyetlen pillanat alatt történik, hanem lassan és kimérten, hosszan s ez még rosszabb. Először még látom az embereket, az árusok fekete csizmáját, lajbliját, a kofák piros-kék szoknyáját, főkötőjét, aztán ebből lassan egy furcsa terítő lesz, amelyen ezek a színek mind megtalálhatók, de semmi értelmük sincsen, a világon semmi értelmük. MEGRÁZOM MAGAMAT, mert érzem, hogy forogni kezd velem a világ. Egy pillanatra hirtelen elszáll a köd az agyamról, tisztán látom a teret, az embereket, a kocsikat, még Vincze Julianna kendőjét is látni vélem a túlsó parton. És még valamit. Odaát a Váci-úton egy kocsi ballag lefelé, Újpest felé. Stráfkocsi s ez nem is lenne különös, napjában annyi kocsit lát így az ember elhúzni maga előtt. Hanem ami rajta van, az érdekesebb. Eleinte nem hiszek a szememnek. Kicsit előregörnyedek, aztán a szemeimet ráncolva figyelek. Nem, nem tévedek, az, az. Görögdinnye. Most már tisztán látom. A stráfkocsi egy halom dinnyét vontat Újpest felé — de nem . . ., lefordul egy mellékutcába — a Dunapartra. Nagyot rikkantok. Pál máris ott áll mellettem. Mutatom neki a görögdinnyés rakományt. Nveliink, mint a bolondok. Úgy jár az ádámcsutkánk fel-le, mintha gumiszalagon rángatnák. S egyszerre kiáltunk fel — ez kell nekünk! Mint gyakran nő után, úgy önt el a vágy egy kis görögdinnye után. Annyi pénzem még lesz, hogy vegyek rajta három-négy kilót — vetem oda Palinak és máris kettőt ugrok a lépcsőn. Igen, én megyek, mert ide nem küldhetem a srácot, nem ért az althoz. Futólépésben vágok át a téren, arra, ahol az előbb láttam a kocsit. Nincs ; persze, hiszen befordult egy mellékutcába. Szaladok utána. Sehol semmi. Ez lehetetlen. A kocsi olyan lassan ment — mondom magamban —, itt kell lennie. Egy bácsi jön a Dunapartról, megkérdem, nem látta-e a kocsit? Kicsit megütközve néz rám, mint aki bolondot kérdez. De csak ingatja a fejét. Lejjebb lódulok a partra. Nincs ott egy lélek. Valahonnan egy fűrésztelep zümmögése hallatszik. És szürkén hömpölyög a Duna. Most nincs is kedvem fürdeni sem, visszafordulok. Vissza a térre. Egyre növekszik bennem a görögdinnye vágya. Kérdezősködöm jobbra, balra. Nem láttak egy kocsit? De senki sem látta. Közben visszaérek a piacra. Itt biztosan tudnak róla, hiszen valószínűleg idehozta a dinnyét. Itt ment el Vincze Julianna standja előtt. Odalépek, kérdezgetem. Görögdinnye — kérdi elnvujtottan, éneklő 150