Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - MÁNDY IVÁN: A fehér város (Elbeszélés)

-L kapu előtt ült a kövön, térdén egy csomó régi színházi újsággal. Inkább saláták voltak már ezek, mint lapok. Ormótlan, nagy fejével föléjük hajolt, bütykös ujját végighúzta egy színésznő szakadozott képén. Nyelve fáradt csomóként kihullott szájából, így nézte a képet, aztán gyors, türelmetlen mozdulattal továbblapozott. Ujjai megálltak, a levegőbe bámult, mintha gondolkozna valamin. Nyelve tétován kereste az utat szájához. Végtelen szelíd, lágy kifejezés ömlött el az arcán, mintha valahonnan nagyon messziről a nevét hallaná suttogni. Bólogatott, a térdét dörzsölte, aztán megint visszasüppedt a színházi újságba. Két kisfiú ment el előtte. Megálltak, nézték. Egymásra vigyorogtak. — Ni, a Nyelves megint itt ül. — Mindig így ül, ezekkel a színházi lapokkal. Nyelves! Nyelves! 0 pedig felnézett. Bugyborékoló hangemlékek törtek fel belőle. Nyelve kissé ijedt csodálkozással lebegett a szája körül. Fölállt és most igazán olyan volt, akár a mogorva, öreg kapu. Fejét ingatta, mint valami felesleges terhet. A gyerekek egy darabig körülötte ugráltak, aztán elszaladtak. A sarokról is visszakiabáltak. — Nyelves! Nyelves! — De ő akkor már a nyirkos, sötét kapualjba bámult. Féllábú motorbicikli dőlt a falhoz, meg egy elhagyott, árva kézikocsi. Csirke vonult át az udvaron riadt tipegéssel. Nyelves ujját végigcsúsztatta a> száján, a csirke tipegése látszott az arcán. Majd elkomorodott, akár a hátsólépcső azzal a kis beugróval. O igen. ott ilyenkor májusban már egy család lakott. Két szalmazsák, pár kertiszék. kell ennél több? Ösz felé aztán eltűntek a kis motyójukkal. így ment ez minden évben. Schiller úr keménykalapban és kék-fehér atlétatrikóban éppen a szalmazsák szélén ült és borotválkozott. A kis tükröt a kertiszékre akasztotta. Nyelves minden mozdulatát figyelte. Általában, mintha minden emlékeztetné valamire, amit apró, szétesett részekből kéne összerakni. Egyszerre csak mellette állt Schiller úr. Arca sötét. Irgalmatlanul, borotváihatatlanul sötét, mintha a halál füve nőtte volna be. Fegyenc, akinek arra sincs szüksége, hogy lecsukják. Hüvelykujját nadrágtartója alá csúsztatva nézte Nyelvest. Az behúzta a fejét. A fal felé csoszogott, mint aki ütést vár. De Schiller úr hangja egy patikusé. —- Látja, Nyelves, ezért is pénzt kérnek. —- Háta mögé bökött, a hátsólépcsőház felé ... — Ezért! A vice miatt van, tudom én nagyon jól. De az egész nem tart sokáig. — Fölemelte a keménykalapját, aztán megint visszatette a fejére. — Összeszedem magam. Nyelves, meglátja összeszedem. Nyelves még mindig a falnál állt behúzott fejjel, mint akihez csak egyes szófoszlányok jutnak el. Nyelvét behúzta, de az megint kibuggyant. Arca egy elhajított kőre emlékeztetett. Es Schiller úr ennek az elhajított kődarabnak beszélt. — A feleségem persze nem nagyon bízik a dologban, dehát ez nem is csoda. Oly sokat kínlódott. Nem iszom, nem kártyázom és látja mégis ... A feleségem szeret olvasni. Egyszer megmutathatná neki a színházi újságjait. Isten vele, Nyelves. Micsoda meleg májusban! ... - Megemelte keménykalapját és kilépett a kapun. De mindjárt el is tűnt. felszívódott az utcán, mint aki tulajdonképen csak ebben az udvarban él. Nyelves a hátsólépcsőház felé pislogott. Schiller úr felesége harisnyát stoppolt egy kertiszéken. Pontos, szorgalmas és roppant reménytelen mozdulatokkal. .Nyelves a sörényébe túrt. Megigazította a hóna alatt az újságokat és a nőhöz ügetett. Félrecsuklott fejjel állt előtte, aztán letette a lapokat a szalmazsákra. —- Köszönöm, — mondta a nő. — Leülhet, ha akar. Nyelves bugyborékolt valamit, elfutott. A kapuban megállt, visszanézett. Ismét bugyborékolt elhagyott, 13