Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - MÁNDY IVÁN: A fehér város (Elbeszélés)

régi kútként. Szökdécselt, mint aki igazán örid. Aztán már az utcán volt. Jobbra-balra forgatta a fejét. Hóna alá nyúlt, mintha az újságokat keresné. A tér felé loholt. Átvágott a hátsó sétányon. Vén korhadt padok kísérték, csenevész fák. Nem adtak árnyékot a fák. A levelek engedelmesen, türelmesen átengedték a napot. Hanem a haragoszöld, buja bokrok szinte olyanok voltak, akárcsak valami trópusi növényzet. Valósággal elrejtették a kiskört, amelyből csak egy izzó, fehér folt villant elő. Nyelves megállt a csőszháznál, a kiskör felé nézett. Embertelenül magányos volt az izzó napfényben. Körülötte vibrált, csillogott a levegő. A tér pedig, mintha egy hatalmas, tikkadt sóhajtásra készülne. És ott a bokrok mögött, a fehér város, a rég elfelejtett, elpusztult fehér város . . . Igen, azt látja a levelek közül elővillanni ... a romokat. — Nyelves! Nyelves! Megrándult a válla. Lányok ugráltak körülötte ; vidám, kacagó arcok. Hónuk alatt táska, hajuk ragyogott a napban. — Megint itt vagy? Bennünket vártál, úgye? Nyelves elvigyorodott, egyik arcról a másikra nézett. Hogy repül, szikrázik az a szőke haj. Megfogták a kezét. Izzó lángokként lobogtak körülötte. — Táncoljunk, Nyelves, táncoljunk! — O pedig csak topogott. Forgatták, rángatták, akárcsak egy bábut és közben énekeltek. Egy arc suhant felé ; fájdalmasan elhajló arc. Nézné, de már nincs sehol. Már nem is énekeltek, a kezét se fogták. És miért ül a földön? Két nagy praclija tele kavicscsal, homokkal. De hogy kerül a kezébe színes üveggolyó? Gyönyörűen csillogott : kék, sárga, meg piros. A dalra emlékeztette, amit a lányok énekeltek. Aztán mégis felállt, de mintha nem is tudná, hogy mit csinál. Valahogy messziről látta magát átmenni a téren. * A házak lassan belehajoltak a sötétbe és a színház fényei kigyulladtak. Idegen, tétova fények. Autók kanyarodtak be sötéten csillogva. Utasokat hoztak valahonnan messziről. A színház mellett elomló, sötét folt a tér. A fákat, a bokrokat inkább csak sejteni lehetett. Annyi élt a térből, amennyit a színház fényei megvilágítottak. Pár pad, szakadt rész a sétányból. A színházzal szemben, a roskatag, sárga háznál gyülekeztek a fiúk. A két Briák jött először, az éthordó Briszivel, aztán a daloló Lali. Nyelves is körülöttük ténfergett, a színes üveggolyóval a markában. Briszi orra alá tolta és bugyborékolt. Lalinak is megmutatta. Aztán összecsukta a markát és leült a kapu elé, a kőre. Nem, hát egyáltalán nem törődtek vele, meg a színes üveggolyójával. A színház felé bámultak. -— Valami külföldi pofa énekel. A Kenyérmező-utca is tele autókkal. Jó lenne belógni. — Minek? — Hát csak. Egyszer belógtam, amikor még a kis Lengyel apja volt a jegyszedő. Nézd azt a nőt! — Miféle nőt? — Most száll ki az autóból. Ezüst turbán a fején és micsoda alak! A nagy Briák hallgatott. Mindig hallgatott. Kora reggeltől délig egy padon napozott, keresztbevetett lábbal, rezdületlen arccal. Csak azért nézett fel néha, hogy újra lehúnyja a szemét. Semmi, de semmi se érdekelte. Daloló Lali levette Nyelves fejéről a sapkát, aztán visszatette. — Ha láttátok volna délelőtt a Nyelvest! Táncolt a lányokkal. Éppen a műhely ajtajában álltam. Egyszerre Nyelves körül álltak. Még a nagy Briák is úgy nézett rá, mintha kérdezni akarna valamit. Nyelves hol az egyikre, hol a másikra pislogott. Megint felemelte tenyerén a színes üveggolyót. Lali pedig tovább beszélt. Lágyan, dallamosan ejtette a szavakat. — A polgárista lányokkal táncolt. A szőke Klárival, meg azzal a zöldszeművel . . . tudjátok ... — Elhallgatott. A délután volt előtte, amikor hazakísérte azt a zöldszemű lányt. Szinte most is látja a fehér matrózblúzát. Persze csak mögötte ment, a lány észre se vette. Hazáig kísérte. Néha elmaradt, aztán megint utána futott. Egyszer se fordult meg a lány. Miért is tette volna? — A polgáristákkal? — kérdezte a nagy Briák. Ránéztek : hogyan, hát megszólalt? Persze, hiszen ó is a polgári előtt napozik. A futóbajnokságot is ott rendezték, ahol a lányok délutánonként sétálnak. — Nyelvest szeretik a lányok! — nevetett Lali. — Szép fiú. És milyen jól táncolt! A kis Briák megdörzsölte az orrát, mintha le akarná radírozni. — A Klári is ott volt? — Mondtam már. — Egyszer üzent nekem . . . — . . . hogy hagyd békén! Ezt már ismerjük! Lali csöndesen fütyörészett, topogott. Nyelvesre nézett, a fiúkra és csak vihogott. — Ha felvinnénk, ha egyszer felvinnénk . . . — Kit? — Hát a Nyelvest. Mondjuk ahhoz a zöldszemű lányhoz. Tudom hol lakik. Az emeletet, az ajtót is. — Hülye vagy. — Becsöngetnénk; aztán otthagynánk az ajtó előtt. Az lenne valami! — Hülye vagy. — Előbb nálam felöltöztetjük. Az öregemnek van egy nadrágja, egy olyan ... — Lali leült a járda szélére. A derekát fogta, úgy röhögött. Aztán elkomolyodott és állát tenyerébe támasztotta. A kőkockákat nézte, a piszkos, törött szalmaszálakkal. A színház fényeit. Egy pillanatra úgy érezte, mintha senki se lenne mögötte. Felugrott és megkérdezte : — Mit énekeljünk? Nyelves még mindig a sötét tenyerébe bámult, az üveggolyóra. Távolról, elmosódva hallotta a fiúk énekét. * Talán nein elegáns fiú a Nyelves? Kávébarna, lyukaskönyökű zakóját Briszitől kapta, hasas, zsírfoltos vászonnadrágját pedig daloló Lalitól. Három Nyelves is beleférne. És a nyakkendő, a tűzpiros, rojtosszélű nyakkendő! . . . Végighúzta rajta hüvelykujját. Lalira nézett és bugyborékolt. Megelégedetten bugyborékolt. Aztán lenyomták egy székre és a kis Briák megfésülte. — Maradj nyugodtan, választékot csinálok! Nyelves nyugodtan maradt. Élettelenül ült a széken. Nyelve kihullott a szájából, tekintete pedig olyan állatian szomorú volt. De amikor tükröt tartottak elé, elvigyorodott. Meg is fogta a tükröt, ahogy a frizuráját nézte. így lenyalt hajjal talán még jobban hasonlított egy borjúhoz. Igaz, hátul felugrott a haja, mint valami indián tolla. — Indulhatunk — mondta Lali. Hirtelen a kis Briákra nézett. — Miféle nyakkendő ez? 14