Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - JÉCSAY LÁSZLÓ: A vurstli

A milleniumi kiállítás idegenforgalma, a főváros rohamos fejlődése alaposan megizmosítja a szórakoztató ipart és a mutatványosteret is jócskán megnöveli. Ebben az időben kezdik »Vurstlinak« nevezni. Miért ? Erre a legöregebb mutatványosok sem tudnak felelni. Lehet, hogy a népszerű és minden időben tömegesen kapható friss tormásvirsliről ragadt reá ez az ízes név. Itt az akkori idők fogalmai szerint világvárosi szórakoztató park terült el, véglegesebb jellegű építményekkel. Az első időben az emeletes omnibusz hordja a városból a vidám pestieket, amelynek itt van a végállomása. Később a földalatti is megépül s ez maga is vonzó újdonság. Sokan azt állítják, hogy a pesti vurstli a bécsi Práter szegényes utánzata. Lehet, van is hasonlóság közöttük, azonban minden fölös önérzeteskedés nélkül állíthatjuk, hogy szokásaiban, színeiben és hangulatában igenis sok a magyaros és orientális jelleg és ez kétségtelenül hazaivá teszi. SÉTÁLJUNK VÉGIG a tágas útvonalakon, kukkantsunk be a rejtelmes sátrak mélyére és fürödjünk meg annak a boldog derűs kornak naiv, de mégis tisztult ragyogásában. Kezdjük el ott, hogy a ligeti mutatványosok mind a napimádók szektájához tartoznak, kezdve az öreg Vampeticstől, aki a vasárnapi esőtől úgy elkeseredett, hogy a tisztított csirkéket az ég felé hajigálva perbe szállott az Istennel, Barocaldiig, akiről azt mesélik, hogy a nála gázsiemelésért jelentkező sztárokat a cirkusz kapuja elé vezette és a napra felmutatva így szólt: »látja azt ott? Nahát, az egy attrakció! Lehet maga a legnagyobb művész, ha az nem süt. maga elmehet a művészetével.« A napimádók nem sokat törődnek az előadás nívójával. Nekik olcsó, egyszerű örömöket kell nyújtani. A fáradt ember a legbolondabb és legjátékosabb szórakozásban találja meg pihenését. A mutatványosok között persze nagy kópék is akadnak. Milyen üzleteket csinált például Török bácsi? Két boltja volt: egyik Pesten, egy szivacsüzlet, a másik a vurstliban, egy keleti csemegésbódé. Őkelme vasárnap kiáll a törökmézzel, rózsalekvárral, malagával és pörköltmandulával dúsan megrakott pultja mögé, fejére nagy lapos szivacsot tesz kalapnak (a városi cég élő reklámjaként) és nagy handa-bandázással négy krajcárért méri vegyesen a csemegét, közben igy kiáltván: »ebből is, abból is, még ebből, még abból, így, úgy hókusz-pókusz kész a csomag!«, Mikor a boldog, de meglepett vevő kinyitja a papírt, alig van benne néhány morzsányi. Bűvésze volt szakmájának. Mit keresett rajta? Ki kutatja. Mindenki jót nevetett betyárságain. Nem kapott pert a nyakába, nem olyan idők jártak akkor. Általában csak eszegetve és csemegézés közben lehet elbírni a sok vérfagyasztó látványosságot. Nincs is hiba etekintetben. Van itt rostonsült lacipecsenye, ropogós óriáskifli, friss tormásvirsli s mellé mindenütt pompás jéghideg habos sör. A főútvonalon állnak a gyorsfényképészek, akik egy-egy bádoglemezre készítenek abban az időben fotográfiát. Oda áll a délceg huszár szíve-marijával, a művész igazít rajtuk még, hogy a »kiállás« jó legyen. Ez nem megy minden vita nélkül, a Marit például a jobboldalról a balra sétáltatja és a kardot is átparancsolja a huszár másik oldalára. Ebből származik aztán a nagy vita — egy huszár ne tudja, hogy hol kell hordania a kardot. No még ilyet! Persze a képet (tükörkép) egyenesen a pozitívre fényképezik és hányszor perlekednek a kész kép előtt, hogy azt mondja : nem jó! Mert a Mari a baloldalon van és a kardot sem jó helyre fotografálták. Azért mégis csak készül néhány gyorsfénykép, de minden katonát előbb külön meg kell győzni. Nehéz kenyér! A sarkon áll az első pesti kinematográfia (mondjuk mozgóképszínház). A kikiáltó szerint itt látható a legnagyobb szenzáció : Sándor szerb király és Draga-Masina meggyilkolása! Nagy tragédia! A film hossza 35 méter s a vége össze van ragasztva az elejével. Leülni nem lehet, csak átmenni a színházon. A bejárattól a kijáróig a nagy tolongás miatt '20 fillérért kénytelen mindenki háromszor megtekinteni a borzalmas gyilkosságot. Később fejlődik a technika, mert a »Gyöngyhalász« című színes Pathé-filni és Max Linder : »Hajsza a paróka után« című bohózata is színrekerül. A fejlődés rohamos, mert egy-két év és minden idők leghatalmasabb filmalkotását is bemutatják: Alibabát és a negyven rablót. A film hossza majdnem 100 méter! Mindenki szédülten lelkesedik, az emberek megérzik, hogy e téren a végtelen lehetőségek kapuja nyílott meg. E műintézettel szemben a Fővárosi Kioszk áll. Nevezetessége, hogy vasárnaponként a budakeszi rezesbanda ad hangversenyt azoknak, akik az erősebb impressziókért lelkesednek. A Plasztikum sem mai alakítás! Az akkori idők minden híres és hírhedt figuráját viaszbaöntve csodálhatják a kíváncsi pestiek. Egy-két rablógyilkosságot is találnak, mert mit ér az élet egy kis izgalom nélkül. E téren mindig frissíteni lehetett a gyűjteményt. Menjünk tovább, ha lehet. Alkonyodik már s a zene szól, cigánybanda, katonabanda, rezesbanda, olaszok, verklik, pazar összevisszaságban s mégis hangulatos mindez, senki sem mondja ki a nagyképű szót: kakofónia. Mert a nép mulat! Vidáman futkároznak egyik csodától a másikhoz, sokan feszesen vezetik kifényezett választottjukat, nevetnek, visítoznak, szájtátva bámulnak s a szívekben felszabadulás van, egyszerű öröm. Aranypor száll a sátrak felett, a kikiáltók rekedten hörögnek, hadonásznak, tessékelnek és irgalmatlanul befelé tolják a közönséget. A sok nép egyetlen forgatagban özönlik előre és körbe. A lámpák kigyúlnak, mi is tovább megyünk. Előttünk a Kis-Színkör. Szikla Kornél Tom Picket, a nagy amerikai slágert rendezi. Színészei ma is élő nagy fővárosi művészek. Azonban nemcsak művészi élményt kapni itt, mert az erkélyről a bolond Laci csodáját is első kézből kapjuk. Két krajcárért bárkinek megmondja hány éves, hónapos, hetes, napos és órás. Csak egy adat kell neki ehhez, hogy mikor született az illető. Krónikásaink egyetlen esetet sem jegyeztek fel arról, hogy tévedett volna. A szomszéd Jambó-kávéházból áthallatszik Ungerleider bácsi olaszainak muzsikája. 98