Budapest, 1947. (3. évfolyam)
3. szám - MÁNDY IVÁN: Idegenek (Elbeszélés)
házát t. i. az építendő (Lánc) hídfő szomszédságába, mi által az egész város magyar típust nyerendett, ehelyett különös inodestiával a városnak oly helyére állítá, hol az idegen azt meg nem találja«. A szóbanforgó dunaparti telekre a Nemzeti Színház mindvégig igényt tartott. 1855-ben Simonsits János gazdasági igazgató, 1860-ban pedig Ráday Gedeon, az akkori intendáns, a színház telekjoga iránt szót emelt a színházi Bizottmánynál. A színház telekigényét Pest városa is elismerte, de mivel a pesti Lánchídfő szabályozása folytán színház céljaira a telek tovább fenntartható nem volt, 1865-ben úgy döntött, hogy »a dunai rakpart kiépítése által nyert városi telekből 600 négyszögölnyi területet a magyar nemzeti színház tulajdonául átengedni kész, melynek bárhol leendő kiválasztását a színházi országos Bizottmánynak saját tetszésére hagyja«, annyit mégis megjegyezve, hogy : »ezen teleknek a színházi alap általi eladását Pest városa egyedül azon feltétel alatt engedi meg, hogy a befolyandott vételár semmi másra, mint magyar Nemzeti Színház felépítésére no fordít tassék«. A dolog végre úgy nyert megoldást, hogy a város az eredeti 600 helyett 896 négyszögölet engedett át a színháznak ; ezt a telket aztán 1869-ben értékesítették. A befolyó 403.293 forintból a Nemzeti Színház 180.000 forintot kölcsön vett, amiből a Westermayer-féle saroktelket megvásárolta. Ezen épült fel a színház bérháza 1874-ben (s ugyanebből vette meg a Hermina-téri másik fundust, ahova az Operaház épült). így töltötte be a dunaparti s itt bemutatott telek eredeti célját és rendeltetését, beolvadva a Nemzeti Színház kultúrvonalába. >1 A N D 1 IVÁN Sovány, kissé hajlotthátú fiú állt az ajtóban. Fakó, szemüveges arca valahogy olyan távoli volt. Egy eltévedt mozdulattal fölemelte a kezét. Mint aki biztos benne, hogy rossz helyen jár. — Békési Imre? — Igen. Én vagyok. A szemüveges valahova Imre mögé nézett a kis szállodai szobába. És a szoba, mintha összehúzódott volna az idegen tekintet előtt. A képek a falon, a pecsétes asztalterítő, mind, mind összezsugorodott a nyers, déli napfényben. Kenyér az asztalon. Mellette könyv. Az ágyon is könyvek, meg az éjjeliszekrényen. A sarokban spirituszfőző. — Apád nálunk ebédel, — mondotta a szemüveges. Megkért, hogy jöjjek érted. Egy gimnáziumba jártak apámmal. Tudod, Jvíezőtúron. — Hirtelen kezet nyújtott. -— De hiszen még be se mutatkoztam. Nagy Béla. Hát akkor azt hiszem . . . Imre hátranézett, mintha magával akarna vinni valamit. Biccentett.—Mehetünk.—Bezárta az ajtót. Kétszer. Valahogy szerette volna elnyújtani ezt a mozdudulatot. Aztán már a folyosón vonult Bélával. Egy homályos tükörben fölmerült a nyurga, pirostrikós alakja. Olyan furcsa volt a másik elegáns, szürke ruhája mellett. Most mindjárt kérdez valamit. Hogy miért ilyen rongyos a szőnyeg, vagy tudom is én . . . De nem. Béla hallgatott. Csak lent a portán szólalt meg, akár egy angol úr a trópusokon. — Azért érdekes hely ez. Imre, maga se tudta miért, elvörösödött. Most még sokkal élesebben látta a portás ócska sapkáját, azt a fáradt mozdulatot, ahogy felakasztja a kulcsot. És mintha mindezért ő lenne felelős. Az ott, ugve a Tisza Kálmán-tér? — I ge n — Voltunk itt a Városi Színházban. De nem tudtam, hogy miféle tér ez. Persze te .. . — Elhallgatott. Mosolygott. 91 Borsos Miklós rajzaival
