Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - MÁNDY IVÁN: Idegenek (Elbeszélés)

Imre a sétány felé mutatott. — Itt volt a futóverseny. Három tér mérkőzött. A Tiszi, az Almássy, meg a Teleki. A verseny, igen . . . Egyszerre jól érezte magát. Már egy cseppet se haragudott Bélára. Csak beszélt, beszélt. A százméteres döntőről, ahol ő győzött. Meg aztán estefelé nagyokat sétálnak. Egy fiú szaval. A Sugár Vili. Ó, az biztosan színész lesz. Könyv nélkül tud mindent. Az orr-monológot a Cyránoból. De főleg Ibsent szereti. A kísérteteket. — Anyám, add ide nekem a napot ... — ahogy ezt mondja ... — add ide nekem a napot . . . — Ibsen . . . Apámnak megvan. Ez valahogy olyan elkeserítően hangzott. De azért Imre tovább beszélt. Egy kapualjból ráköszöntek. A kövér Brumiller. A színháznál meg a Csirke biciklizett. Ismer itt mindenkit. És ezek az apró. kis utcák a tér mellett! . . . Kiértek a kőútra. — Hol laktok? — A Szabadság-téren. Hűvös, előkelő utcák következtek. Ide a nap is másképpen sütött. Imre a karját lóbálta. Sután, értetlenül. Mint aki csak most fedezi fel, hogy egyáltalán van karja. Végigsimított a haján. — Meg kellett volna fésülködnöm. És ez a pecsét a trikón. Talán, ha nyállal dörzsölném . . . De akkor már beléptek egy lehetetlenül tiszta kapualjba. Nem, most már nincs menekvés. Föl kell menni. De hiszen apa is ott lesz. Apa is. Egy kékruhás lány libegett előttük. — Szervusz, Béla. Béla megállt. Imre a korláthoz dőlt. Csipőre tette a kezét. Aztán hátrakulcsolta. Szemöldökét összehúzta. Értelmes képet próbált vágni. Még mosolygott is. Mintha ő is hozzájuk tartozna, csak éppen egv kicsit távolabb áll. De azok nem törődtek vele. A lány egyszerre csak eltűnt. Béla egy ajtóra mutatott. — Itthon vagyunk. Becsöngetett. Magas, komolytekintetű lány nyitott ajtót. Oldalról felcsillant egy valószerűtlenül karcsú váza, aztán már bent voltak. Terített asztal fogadta Imrét, mögötte egy szürkebajuszos arc. A sarokban egy nő vékony profilja. Szinte nem is lehetett tudni, él-e, vagy csak odarajzolták. A férfi fölállt. — Ügy, hát te vagy az? . . . Az apád elment. Imre lehajtotta a fejét. Apa elment. És itthagyta őt ezekkel a ... Az asztalhoz ült Bélával. Komolyan, vigyázva kanalazta a levest. Fölötte, valahol a magasban, egy galuskás hang apáról beszélt. — Hát igen, együtt jártunk gimnáziumba. De még később is jóban voltunk. Az egyetemen. Csak aztán apád valahogy ... — Elhallgatott. Imre hirtelen a szállodai szobát látta. Ahogy apa a szekrény tetejéről leveszi a hegedűt. Aztán játszik. Pizsamában, szivarozva. Később felolvas egy kopott, kis könyvből. Maeterlinck : A kék madár. Aztán csak hallgatnak. Olyan, de olyan jó az a puha, meleg csönd. — Különben hasonlítasz hozzá. Különösen a szemed. Ugye, Mária? Egy fuvalatszerű igen, aztán csönd. Imre, a tányér fölött, megint látta a vékonyarcú nőt. Elfordította a fejét. Ebéd után csak ült a széken, mint aki vár valamit. A férfi ránézett, akárcsak egy kiolvasott újságra. A csönd szinte megfagyott körülötte. A szállodára gondolt, a térre. De ez mind messze volt. Nagyon messze. És akkor Béla : -—• Apa, képzeld, Ibsent szaval . . . Imre összerezzent. De hisz, debiszen . . . Nem is én. nem is . . . — makogott. Meg re hallották. A férfi elmosolyodott. — Ibsent, nooo . . . Ibsent? Hát hiszen az talán még kissé korai. — Szép! Az asszony szólalt meg a sarokból. Feléjük fordította az arcát. Ugy nézett, mintha még nagyon sok mindent akarna mondani, de csak hallgatott. A férfi pedig mosolygott. Minden, minden elveszett volna ebben a mosolyban. A téri séták, Ibsen . . . Béla, egész váratlanul, fölállt. — Mehetünk. — Hová? Hová mentek? — A Szabadság-térre. — Csak aztán . . . A többit már nem hallották. De Imre még az utcán is úgy érezte, mintha Béla apja nézné. És az a mosoly... De mi a fenének beszélt Béla Ibsenről? Aztán az anya... Sose megy ki az utcára. Ebben valahogy biztos volt. Azt mondta : szép! Kemény, érces hangon. Aztán tovább hallgatott. Kiértek a térre. Szobrok vették körül a teret. Komoly, szürke házak. És a barna, kavicsos homok, akár egy szőnyeg. Egy kislány kötélen ugrált. Félig nyitott ajka körül mosoly lebegett. Aztán már többen álltak Imréék körül. Valahonnan egy labda is előpattant. Piros gumilabda. Béla, mint aki egy új számot mutat be : — A barátom. Nagyon jó futó. Egész hihetetlenül hangzott, ahogy Béla mondta. Imre elnézett a fejek fölött. Megint csak a kötélen ugráló kislányt látta. De milyen könnyedén csinálja. Ha akarna elrepülne. Biztosan elrepülne. — Tudsz fejelni? Imre tekintete elhomályosult. Hogy tud-e fejelni? Dehiszen mindenkit vert a kiskörben. És a nagykörben is csak Csibi jobb, meg a hosszú Krammer. De azok idősebbek. Hogy tud-e fejelni?! . . . Most már szinte otthon volt. Eltűntek a házak, a szobrok. És ez is csak egy tér volt. — Mindjárt meghúzom a kapúvonalat. Mindjárt meghúzom. Hat lépés. Várjatok csak. Kimérem. Egykettő . . . Föl se nézett. Semmi se volt a világon, csak a kapuvonal. Érezte, hogy nézik és ez jólesett. Kavics szaladt a lukas cipőtalpba. Fürgén, szemtelenül. Lekapta a cipőjét. Kirázta. Előbukkant a zokni agyonfoltozott feje. 92