Budapest, 1946. (2. évfolyam)
11. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
úrrá bennünk szellemének üldözői iránt ! Azok iránt, akik kitiltották őt az iskolákból és azok iránt, akik őt 1945 január végén — mikor írótársai és barátai itt Pesten már felszabadultak és érette remegtek — sáncásás közben puskatussal agyonverték ! Bizonyos, hogy utolsó sóhajtása a magyar szellemiség felé szállt, amikor Sopron mellett, Balf községben, kihúnyt szemében a már-már úgyis alig pislogó parázs. Posthumus könyvét a Révai Intézet odahelyezi friss pesti sírjára, ahová az elmúlt napokban temették, kihantolva a tömegsírból. Számunkra, akik különösen Budapest irodalmát tartjuk nyilván, a hatalmas kötetben legérdekesebb a »Pest-Buda«, című tanulmány, a két testvérváros rajza 1838-ban, a nagy árvíz esztendejében. »Itt lent a két város. Köztük a hajóhíd. A kabátos embert szó nélkül átengedik rajta ; az inges-gatyást megállítják. Ha dühösen tiltakozik, továbbengedik, mert látják, hogy bocskoros nemes, nem kell adót fizetnie ; ha szomorúan lehajtja a fejét, akkor fizetnie kell, jobbágy«. Szomorúan lehajtottfejű Szerb Antalnak, tudósnak, költőnek és írónak fizetnie kellett a magyar szellemiség hídján, egyik partról a másikra menőben. Az életével kellett fizetnie, mert jobbágy volt. elnyomott, üldözött, aki nem érte meg a felszabadulást. (L. S.) BENEDEK ANDRÁS Milyen furcsa, filléres Váq) cím ez! Kastélyt képze-Л X/.illák lünk alá ' befüggönyözött ablakokkal, unat-Я IЯ 11 kozó, kielégítetlen aszszonnyal — s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte, szikkadt férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, a nők kidőlnek mellőle, ő meg egyre magánosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni, (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is : magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyságtételt kíván : Abbie megöli gyermekét, így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel. a vén Cabot pedig most már igazán magára marad. Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor páthoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű fölismerni az ókori mithoszból jólismert neveket : Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek. sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formái. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legven többé magános — s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született — s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság — s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette elhihetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgáselemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak : a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így, Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának. Ha egy-egy régi színielőadásra visszaemléke-Ismeretlen zünk. légyen az bohó-Ili r«N zat v a gy tragédia, többnyire a mese jut először az eszünkbe. Valóban, a lezárt, kerek egész, a történet az, ami a nézőben a valóság, a szükségszerűség illúzióját kelti, s csak ezen belül, másodsorban a jellemek, a mély, megindító vagy mulatságos gondolatok, epizódok. A legtöbb színházi élményt így kényelmesen elraktározhatjuk emlékezetünkben, de van egy kis csoport, amivel így semmit sem tudunk kezdeni, mert a mese szinte semmitmondó, a figurák pedig nem egyéni jellemek, hanem embertípusok elvont, megszemélyesített alakjai. A középkor nagyon kedvelte a színjátéknak ezt a fajtáját, a moralitást, újabban elég ritkán próbálkoznak meg vele a szerzők. Hoffmannstahl Jedermannja óta szinte az egyetlen említésreméltó moralitás Priestley új darabja, amelyet Marton Endre rendezésében most mutatott be a Vígszínház. A mese mindössze annyi, hogy napfelkelte előtt kilenc ember verődik össze egy csodálatos ismeretlen város kapujában. Egy sem tudja pontosan, hogy került oda, sőt azt sem, hogy valóban ott van-e, vagy csak álmában. A kapu kinyílik, ők bemennek, s estére ismét visszatérnek a kapuhoz. Van, aki csak búcsúzni jött vissza, mert ezentúl a városban akar élni, van, aki a reális életbe kívánkozik vissza. A mese csak ennyi — szinte az az érzésünk, hogy a darabnak csak az első és iitolsó felvonását láttuk, a középsőt nem — s a jellemekkel sem jutunk messzire, ha mint egyéneket vizsgáljuk őket. Ha azonban fölfedezzük a figurák mögött a típust, az embercsoportot, amelyet képviselnek, egyszerre kiderül az író szándéka : miféle város is ez, s kiknek van helyük benne. Legkönnyebben egy öreg mosónő barátkozik meg a várossal: ő egész életében dolgozott és nyomorgott. Ott munkája fejében tisztességes megélhetés vár rá. De visszamegy Philippa, az elkényeztetett arisztokrata kislány is, aki céltalannak és értelmetlennek érezte eddigi életét, s ott újat akar kezdeni. Anyja viszont, akinek életét az alapítványi hölgyek perselyes jótékonykodása s a társaságbeli pletykák töltötték ki, undorodik a várostól s a valósághoz tér vissza inkább. Vele együtt undorodik és tér vissza szplines udvarlója is, aki csak előkelő klubjában és előkelő sportjai közt érzi otthon magát. Szeretne ottmaradni a hivatalnok-középosztályt képviselő banktisztviselő is, de visszahúzza a felesége, egy üres kis báb, a magántulajdon megszállottja, aki fütyül a mások boldogságára, csak neki legyen pompás villája nagy kertben és három gyermeke. De valamennyinél csúfosabban menekül az álmok városából a spekuláns tőzsdés: ujjal mutogattak rá, mint valami valószínűtlen csodaszörny emberpéldányra. Ez a város a munkát ismeri, de a tőkést nem. Végül a kapun kívül marad a világcsavargó literátor, Joe és kiválasztott szerelmese, Alice, egy pineérlány-színész-431
