Budapest, 1946. (2. évfolyam)
11. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
nő. A lány csak a férfiért jött vissza, a férfi azonban értünk : prófétaként akarja hirdetni nekünk ezentúl, hogy igenis lehet békésen, boldogan élni mindenkinek, aki nem fél az alkotó munkától, íme a példa. Az együttes festői díszletben, ritka szép fényhatások közepette mutatta be a darabot. Különösen kitűnt Orsolya Erzsi az öreg mosónő szerepében : egyr teljes élet látszott mögötte, nyugodt, nyomorúságos, egyszerű, de harmonikus élet, tele anyagi és családi gonddal, de józansággal is, erkölccsel is, hittel is. Mellette Keleti László kitűnő alkotása zenei kontrapunktnak hatott : ennek az embernek egyetlen istene a pénz, eleme a mozgás, az üzlet. Nagyszájú, törleszkedő, ravasz, undok fickó, akinek nincs soha egy percnyi nyugta, minden érzésének lehetőleg kézzel-lábbal ad nyomatékot. A többi alakítás közül figyelemreméltó volt Somló Istváné, Kiss Manyié, Szabó Sándoré és Hertelendy Hannáé. »Prédikálnom kell, akár Olyail КZÍp. van m °ndanivalóm, h „ ' . n ..m akár nincs« — mondja IIO(|) ПСП) IS j ír« I-a darab főszereplője, s Ion Pl Iqa/ általa nyilván maga az író is. Az ember első pillanatra meghökken, hisz ebből a mondatból az erkölcsi nihilizmus vagy a diktatúra szele áramlik, terméketlen kritika egyr olyan szellemtől, amely saját értéktelenségével tisztában van. Nagyon valószínű, hogy sok néző csak ezt a nihilizmust hallja a darabból, s jóízűen kineveti az angol hadsereget, ahol egy szerencsétlen külsejű józan közlegény többet ér az ezredesnél, s kineveti az anglikán egyházat, amely lelke mélyén atheista. De ha egy kissé mélyebbre nézünk, ez a kritika visszafelé sül el : hol van a világon még olyan belső erkölcsi ereje papságnak és tisztikarnak, hogy így hagyná kigúnyoltatni magát? Ettől függetlenül azonban a darab О. B. Shaw gyöngébb alkotásai közé tartozik. Meséje, figurái szándékosan valószínűtlenek, s bár a néző ezt a szándékot az első pillanatban fölismeri, attól még a mű sem értelmessé, sem igazzá, sem jóvá nem válik. Miss Mopply látszólag halálos betegen fekszik ágyában, de amikor ápolónője s annak barátja ki akarják rabolni, fölpattan, egyiket hasbarúgja, a másikat a falhoz mázolja. A betörő pillanatok alatt meggyőzi, hogy betegeskedés helyett okosabban teszi, ha megszökik velük, mintha elrabolták volna, s akkor majd részben az értékes gyöngysor árából, részben a váltságdíjból fejedelmileg élhetnek. A zsarolási manővert leghatásosabban a sivatagból tudják irányítani, azt a látszatot keltve, mintha a lányt valami délszaki törzs rablóbandája tartaná fogva, mire az ország egész expedíciós hadsereget küld kiszabadítására. Ki tudja, meddig tartana a huzavona, ha meg nem jelennék a lány anyja, s Miss Mopply önként vissza nem térne vele. A figurák ugyanolyan képtelenek, mint a mese, mélyebb meggyőződés nélkül szajkóznak különféle elméleteket. Egyetlen épkézláb alak van közöttük, s ennek is volt legnagyobb egyéni sikere a Madách Színház előadásában, Alszeghy Lajos interpretálásában. Ez Jámbor közlegény, békés polgár, olyasféle, mint a cseh Infanterist Svejk. aki a katonaélet minden ügyesbajos dolgát elintézi a maga feje szerint, de a katonai fegyelembe nem hajlandó beletörni. író, színész és közönség ezen a figurán keresztül áll bosszút a katonaságon : végre a színpadon lehet az az okosabb, akinek egy pár csillaggal kevesebbje van ugyan, de egy kerékkel többje. Nem tudom. hogy Vaszary Gábor, ennek őszinleséd ? v í giátékna k szerzője " ismeri-e azt a perzsa mesét, amelyet a jó öreg Herodotos írt le Kandaules királyról, aki nem állhatta meg, hogy felesége szépségével el ne dicsekedjék Gygesnek, sőt meg ne mutassa neki az asszonyt meztelenül. Csodálatos mese ez, óriásira vetíti a dicsekvésnek minden emberben ott szunnyadó csiráját, s megmutatja azt is, mire vezet : az önérzetében megsértett királyné megöleti férjét ugyanezzel a Gygesszel, s hozzá megy feleségül. Nagyszerű tragédia lehetősége szunnyad ebben a mesében, olyan, hogy akárhányszor újra meg lehet írni Hebbel és Gide után. De a szerzőt úgy látszik egy más perzsa mese inspirálta, ennél jóval véznább és polgáribb, amiből legföljebb két becsületes felvonás telt volna ki, a harmadikra nem maradt más, mint üres párbeszédek és néhány' Hacsek-Sajó jellegű vicc. A polgári környezetbe tett Kandaules felesége őszinteségével dicsekszik el barátjának : az asszony mindent elmond neki, még egyetlen előtte volt szerelmét is, egy ismeretlen fiatalembert, aki kimentette a tengerből. A polgári Gyges azt hazudja az asszonynak, hogy ő volt az életmentő, s az asszony dermedten áll a két férfi közt : jobbról a derék házastárs, balról az ifjúkori ideál. Ötletes, kitűnő első felvonás. Ha csak még egyet kellene hozzátenni, amelyben az asszony vagy egyiket választja, vagy másikat, vagy egyiket se, nem lenne semmi baj. Komolyan vagy vígan, de hitelesen lehetne ábrázolni a három figurát. De két felvonásra már csak úgy futja a mondanivaló, ha a dicsekvő férj imbecillis hülyévé alacsonyodik, a barát pedig a szerzővel együtt maga se tudja, hogy csak próbára akarta-e tenni az asszonyt vagy pedig szereti. Sajnos, a közönséget félre lehet vezetni, s mire a befejezés együgyű vicczuhatagja után helyreigazítja kibicsaklott rekeszizmát, elfelejti, hogy eleinte komolyabb dologról volt szó, nemcsak egy édes hülyeségről, amivel a Pesti Színház három kitűnő művésze szórakoztatta el. Mind a három (Mezey Mária, Ajtay Andor és Ráday Imre) pompásan játszaná a szerepét, ha volna. így pedig remekül eljátszadoznak a szereppel : színes egyéniségükből annyi hiteles, megnyerő apróságot aggatnak a lélektelen figurákra, hogy azok csakugyan megelevenednek előttünk. Térjek Örvendetes renesszánszát éli a Nemzeti Szín-ÍNkolája házban Moliere. Tarl tuffe tavalyelőtti, s a most két kevésbé ismert vígjátékával lep meg egy előadáson a kiváló együttes. Es mintha a nagy francia komédiás ezer arcát akarnák bemutatni, minden újabb előadás más, mint az előzők, mind egyegy lépés, amely naturalista színjátszáshoz szokott közönségünket a nagy klaszszikus stílushoz próbálja visszavezetni. Maga Moliere ugyan kigúnyolta korának tragikus színjátszását — azt, amely méltó keret volt Corneille és Racine tragédiáihoz — s a magáét természetesnek hirdette. De az út, amelyen ő csak elindult, azóta láthatjuk, zsákutcába torkollott. A természetes játéknak ki kellett volna fejlesztenie a polgári drámát, s ez nem sikerült, legalábbis nem Shakespeare és Racine arányaiban. Ma kezdjük csak világosan látni, hogy a nagy dráma szükséges tartozéka a stilizálás, s ide talán úgy találunk legkönnyebben vissza, ha az első rendbontó próbálkozásokra figyelünk. Moliere természetes akart lenni, de egy olyan korban, amikor maga az élet nem volt természetes. Mai szemmel nézve nem természetes maga a norma, a morál, amely Moliere műveiből árad. Mert odáig rendjénvalónak érezzük a dolgot, hogy Isabelle ügyes ravaszkodással becsapja zsarnok gyámapját, Sganarelle-t, aki valósággal rabságban tartja, így akar a maga számára jó feleséget nevelni, de ott már elcsodálkozunk, amikor épp a mamlasz Valére-t szemeli ki vőlegényül, aki igazán nem lesz megfelelő élettárs számára. Naturalista színjátszással ez szembeszökő képtelenség lenne, hisz a néző a nagy korkülönbség ellenére is inkább Sganarelle-nek szánná Isabelle-t. egyszerűen azért, mert ő elég súlyos és érdekes személyiség, a másik pedig nem. A darab egyensúlya csak úgy áll helyre, ha visszanyúlunk az eredeti játékstílushoz. Egri István, a rendező, szerencsés kézzel illesztett a játékba egész sereg olyan momentumot, amely a mai néző előtt feléleszti a régi olasz-francia rögtönzések illúzióját. Kiváló ösztönzőre és segítőtársra lelt a főszerepet játszó Major Tamás személyében, aki maszkjában. mozdulataiban a csak metszetekről ismert régi színészfigurákat elevenítette föl. Gyors, szinte rúgóra járó mozdulatai láttára minden modern konvencióról megfeledkezik a közönség, s önfeledten nevet, mint egykor a Palais-Royal nagytermében. Egyenrangú társa Mészáros Ági, aki csodálatos ösztönnel érzi meg a helyzetéből adódó játéklehetőségeket. Az ő mozgása épp ellenkezőleg, szinte kótára szedett balett, minden lépése tánc, kezének, arcának minden rezdülése valami finom, rokokó játékszerre emlékeztet. A Kotnyelesek bájos, de jelentéktelen alkotás. Sebtiben megírt alkalmi mű, amely keretül szolgált a királybalett fölléptéhez. Meséje annyi, hogy Eraste szeretne szerelmesével, Orphisei zal találkozni, de minduntalan ostoba okvetetlenkedők állják el útját. Válogatott furcsa figurák: tudós, kártyás, párbajhős, vadász, fecsegő asszonyok. Komikusok valóságos parádéja ez, s közülük csak egyről emlékezzünk meg. az inasról, akit Peti Sándor alakított most, a szerző intencióihoz mért eredetiséggel. Beszámolónk csonka lenne, ha a két verses darab kitűnő fordítóját, Erdődy Jánost említés nélkül hagynók, s Varga Mátyás két ragyogó díszletét. 432
