Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - K.GRANDPIERRE EMIL: Új élet (Elbeszélés) - MAJOR OTTÓ: Séta (vers)

lágy érintéssel simult testéhez s szépen esett a nadrág is. Nyakkendőjét azonban semmiképen nem tudta beilleszteni a gallér két szárnya közé, amelyek elhúzott szájként, ferdén jobbra fordultak. Ha alájuk helyezte a nyakkendőt, teljesen eltakarták, ha föléjük, akkor a baloldali gallérszárny fájdalmas görcsbe feszült. Nem segített se rángatás, se lelemény. Az izgalomtól és az erőlködéstől reszketve nyúlt a kabát után, mely ott pihent gondosan kiterítve az ágyon. Felhúzta, aztán húnyt szemmel, mint egy alvajáró, odaóvakodott a tükör elé. Oly dermedten állott, mint a bűnös, aki ítéletre vár. Négyszer-ötször nekikészülődött s csak hatodszorra gyűjtött össze annyi bátorságot, hogy kinyissa a szemét. Kerekre meresztett szemmel egy hosszú percig mozdulatlanul bámult a tükörbe. Egy idegen úr nézett vele farkasszemet. Egy előkelő úr, aki szemmelláthatóan valami súlyos testi hibában szenvedett. A Piacsek által bőségesen megtömött két váll gyönyörűen duzzadozott. Az egyik, a bal, közvetlenül Kálmán nyaka mellett, a másik, a jobb, mintegy tíz centiméterrel túl a karján. S mintha más vágya nem volna, mint nyomába eredni ennek az elszalasztott vállnak, inggallérja vad lendülettel tört a váll után. Ilyenformán, aki nem vette volna észre már első nézésre, hogy Kálmán jobb válla egy herkulesé, balválla egy tüdőbetegé, azt a gallér útbaigazította. Lerogyott egy székre, feje a mellére esett. Aztán sóhajtott, hátatfordított a tükörnek s útnak indult. Félénken rántotta meg a csengőt, rossz lelkiismerettel figyelte a kolomp hangjait, a léptek kopogását. Szédülten támolygott be a szobába, ahol most körben ült a család, megtoldva néhány nagynénivel és nagybácsival, akik kíváncsian vizsgálgatták. — Snapszot hozz, — szólalt meg Kovács s néhány hamupelyhet, ami a nadrágjára hullott, gondosan szétkent a tenyerével. — Egészségedre, édes öcsém, — mondta s magasra emelte a poharát,—boldogságtokra ürítem s mielőbbi szerencsés előmeneteledre. — Éljen! — kiáltott az egyik nagybácsi s kétoldalt rögtön megcsókolta Ilonkát, akinek arca egyszerre lángbaborult, úgy, hogy a szeplőknek majdnem végleg nyoma veszett. Sokáig meg sem bírt szólalni. — Köhög az öreg? — kérdezte Kovács s ekkor némán, figyelmesen mindenki Kálmán felé fordult. — Keveset, nagyon keveset, — válaszolt tárgyilagosan. — Érdekes, — mondtafejcsóválva Kovács, — pedig az orvosa azt mondja, hogy a fél tüdeje már odavan. A csókolódzó nagybácsi most közbeszólt : — Várj csak tavaszig, addig igazán ráértek. Mintha lágyan csiklandoznák, Ilonka halkan, elégedetten fölnevetett. 420