Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Pestalozziésa budai Angyalkert

/ /<• j/s/f/??' S^érzc/ob PESTALOZZI és ä budäi Angyäll<ert E, jgy öreg ember fekszik a vetett ágyon. A nyitott ablakon friss hegyi levegő árad a szobába, a havasok, a fenyők, a virágok és a gyökerek küldik tavaszi ajándékul. A kicsi, öreg ember fekete ünneplő ruhába van öltözve — hétköznapokon is mindig sötét ünneplőt visel, — az arca fáradt, meggyötört, fehér fürtjei kócos csimbókokban hullanak a homlokába — hányszor gúnyolták ki a háta mögött, hogy a haja gondozatlan! — olyan törékeny a teste, hogy teljesen eljelentéktelenedik. — ezt tudja, de nein törődik vele, sosem törődött a külsejével, — csak a szeme, örökké lázban égő, tiszta fényt árasztó szeme jelzi, hogy rendkívüli ember, társtalanságában sem mindennapi társai között. Nyolcvan tavasz van mögötte. Most oda tért vissza, ahonnan elindult. A karcsú cseresznyefák időközben vastag törzsekké terebélyesedtek a ház előtt és az első nevelőotthon helyén, amit a maga erejéből épített, unokája az árvák iskoláját építteti. Az öreg ember csak a napot várja, hogy az árvaház kapuja kitáruljon, azután békén, megnyugodva távozik e földről s megy Anna, a felesége után, aki az yverduni kastélyból épített nevelőotthon kertjében pihen, a diófa alatt, amit úgy szeretett. A szomszéd szobából behallatszik a bölcsőben rúgkapáló pólyásgyerek óbégatása. A dédunokája. Azt már nem veri meg pálcával a tanítója, mire iskolába kerül. Mert a dédnagyapát még pálcázták, levegőtlen, sötét tanteremben oktatták; rendszertelenül, ostobaságokkal tömték a fejét. A sok régi emlék mind eléje tárul, új életre kel, hogy erőt adjon, több erőt a diktáláshoz, hiszen »Hattyúdalát« mondja tollba Steinmannak, a hűséges íródeáknak. Ebben a »Hattyúdalban utoljára harsogja a világ fülébe a sok fájdalmat és keserűséget, amit már kiskorában beléjeoltott kora kezdetleges, elhanyagolt nevelő-rendszere, amin ő változtatni próbált, amit meg akart reformálni, a zürichi humanisták és a berni arisztokraták minden összefogása ellenére. Egy élet munkáját áldozta rá, a könyveivel, írásaival keresett pénzt és Anna, a jóságos hitves családi örökségét. A »Hattyúdal«-nak bizonyára akad kiadója, ha más nem, Cottáék, Kölnben, akik az életrajzát nemrég kötötték le Verlag-juk számára. Huszonötezerfrankot ajánlottak érte. A két munka jövedelme elég lesz az árvaotthonhoz. Amikor a kőművesek, ácsok szerszámainak zengését hallja az udvar felől : könnyebben megy a diktálás. A derék Steinmann alig győzi papírra róni a betűket. Ha a famulus abbahagyja, akkor a mester feltápászkodik az ágyból, az asztalhoz vánszorog, hogy befejezze önéletrajzát. A végrendeletnél tart . . . Mikor is írta? . . . Még Yverdunben, egy reggel, arra ébredve, hogy a társai sorra elhagyják, a bárka sülyed, és Noénak, aki építette, világgá kell kürtölnie : nem ő a hibás! »A kultúra alapja egyedül az ember — hangzik a végrendeletben — engedjétek, hogy emberek lehessünk, aztán polgárrá válva államot alkothassunk«. Felolvasta Annának, aki némán bólogatott. Anna is tisztában volt azzal, hogy ha a maradiság legyőzi a haladó világ hírnökeit, akkor az ő Henrikjéből, — Pestalozzi Henrikből — nem marad más az utókor számára, mint a sülyedő bárka fedélzetén írt végrendelet : az emberré emelkedésért elhangzó vészkiáltás. Itt tart. Ennél a fejezetnél. Gondolatai nógatják, sebesen hajtják. О, a gondolat — motor! . . . Villámgyorsan szánt lúdtolla a fehér árkuson. Nem látja a betűit, nem is fontos, hogy lássa, az a fontos, hogy érzi. Egyszerre csak Steinmann megszólal mögötte — Isten tudja, mi hozta vissza a szobába — rászól hangosan és mégis szelíden, figyelmeztetőn : »Bemártani! Bemártani a pennát a tintába, hiszen csak karcolja a papirost, nyomtalanul! . . .« Pestalozzi mintha álomból eszmélne. »Nyomtalanul?« . . . Tragikum ez? Vagy egész életének jelképe ? Ki értette meg? Ki állt melléje? Hazájában, tizenkilenc svájci kantonban, ahol — mint Demosthenes a piacon — a hitét harsogta : talán harmincan, vagy negyvenen. A svájci lapok gúnyolták, nevetségessé akarták tenni. Röpiratok tucatjait jelenttették meg ellene, úgy, hogy egyszer — a kétségek óráiban — így kiáltott fel a családja előtt : »Mért élek én?« Ám idegen országokból az eget ostromló svájci havasoktól távoli tájakról, hódolat és elismerés áradt feléje és melengette, mint a langyos szellő. Volt ebben a hódolatban és elismerésben legendaszerű is, de a valósággal sosem 421