Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - K.GRANDPIERRE EMIL: Új élet (Elbeszélés) - MAJOR OTTÓ: Séta (vers)

a házasélet és a szerelem eljövendő tüzét gyújtották fel képzeletében. Gyakran átsettenkedett testén ez a férfiúi hőemelkedés, legalább annyiszor, mint az édes epekedés a városvégi ház, a gyümölcsös és a hegyháti szőlő iránt. Voltak napok, amikor a házat és a gyümölcsöst szerette Ilonkában, más napokon inkább Ilonkát szerette mindenben, ami a házhoz tartozott s aminek jövendő ura ő lesz, ha majd Ilonkát elvette s az öregek átköltöztek városi lakásukba. — Csókolom a kezeit, — mondta tagoltan, értelmesen. — Hozta Isten. — Nincs kedve egy kicsit sétálni? — kérdezte aggodalmasan. — Nem szabad, — pirult a lány. — Oh, csak itt a kertben gondolom. — Miért kérdi, Kálmán, hiszen tudja, hogy a mama nem engedi, — mondta a lány s mintha nem akarná, hogy a férfi olvasson a tekintetében, elkapta a szemét. Kálmán ugyan fájdalmas biztonsággal tudta, hogy hiába kérdi, de ez volt a menekülés egyetlen lehetősége, vakon nekivágott tehát újból és újból. Valahányszor a sétára került a szó, Kovácsné szárazon megjegyezte : — Még korai — s megrovó tekintetet lövellt lányára, aki ilyenkor apjára nézett könyörögve, segélytvárón. Az öreg Kovács kivette szájából a pipát, mint aki végre kimondja a véleményét. Egyet-kettőt szusszantott bevezetőül, azután legyintett egyet, lomhát, keserűt s a pipa már ismét ott füstölgött a szájában. A kaputól a kerti asztalig - eddig tartott Kálmán boldogsága ; néhány riasztó gyorsasággal tovaszálló másodpercig! De máris hellyel kínálták s megkezdődött a gyötrelem. Vigyáznia kellett minden mozdulatára. Emberfeletti fegyelemmel szakadatlanul résen lennie, mintba nem a menyasszonyánál volna látogatóban, hanem halálos ellenségével nézne farkasszemet, akiről tudja, hogy minden hibáját azonnal kihasználja. Már abban a pillanatban kezdetét vette a kínszenvedés, amikor leült. Megfontolt, kimért léptekkel járult a szék elé, óvatosan hátat fordított, két combját összeszorította s alighogy elhelyezkedett, tenyerével befedte térdén a két foltot, amelyet járás közben, amikor a ruha mozgott, számtalan tanú megerősítése szerint nein lehetett látni. így kellett maradnia, ebben az egyiptomi szobroknak oly természetes, neki kimondhatatlanul kínos helyzetben s akármiről esett szó, bármily izgalmas kérdésről, megőriznie dermedt mozdulatlanságát s a mozdulatlansággal a titkot, hogy két térdén négyszögletű foltok éktelenkednek s lába közé, más szövet híján, kék pótlást illesztett mosónője a szitává nyűtt rész helyébe, — Beteg az öreg? — tudakolta Kovács két «szippantás között. — Mostanában megint gyöngült a köhögése, — válaszolt Kálmán bosszúsan, — sőt mintha még hízott volna. — Én nem tudom, mit akar az a vénember, — szólt közbe Kovácsné s az ölébe ejtette a harisnyát, amin éppen dolgozott —, meglátjátok, még egyévig elél. — Oh. mama. ne mondjon ilyet, — suttogta Ilonka félénken, de máris megbánta. Magán érezte anyja számonkérő, haragos tekintetét. Engedelmesen feléjefordult. — Neked nem illik a halálát kívánni, nekünk, a szüleidnek, szabad. Mert mi a te javadat akarjuk. Nekünk sürgős lehet, hogy te jól menj férjhez. 417