Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - K.GRANDPIERRE EMIL: Új élet (Elbeszélés) - MAJOR OTTÓ: Séta (vers)

MAJOR OTTÓ Guggol а пар, a rőt golyó, gurulna, hogyha merne, rázúdulna az alkonyat s kihűlne sisteregve. A széles út most végetért, kékebb vidékek jönnek, borzason sarjadt fű közén, törpült fenyők és tölgyek. Itt táncolt bosztont hajdanán karcsún egy hölgy : az Édes, őt lesvén nőtt föl ritmusán a tölgy, a hetvenéves. Öt festvén lettek egykoron — lelkesedvén a csókon —híresek némely piktorok a reklám számolókon. Most erre küldi gőzeit az únt artézi árja, feledtető függönyt terít a víg Stefániára. Mondd csak. miért oly furcsakék ruhád selymén az alkony s lila övén az útrakélt nap mért ragyog bíborlón. Tűrt börtönébe száll megint a bánat s mélyből éget. — Ki számontartod tetteink, bocsásd meg vétkeinket. KOLOZSVÁR I G RAN DPI E fi fi E EMIL ÜJ ÉLET Medveczky Jenő r a z d i v а I z új ruhára valóban komoly szüksége volt. Még hagyján az irodában, ott nem zavarták a foltok, nem idegesítették a fényességek és a foszladozások. Ott a tekintély valamennyire kárpótolta megjelenése fogyatékosságáért. Színevesztett, kikönyökölt ruhája hozzájárult munkája fontosságához, hangsúlyozta személye erkölcsi értékét. Különben is a felek kéréssel járultak eléje, kezében tartotta sorsukat, legalábbis egy részét sorsuknak. Valamennyi akta egy-egy tervet, egy-egy vágyat rejtett magában s az aktákat ő kezelte. Aki a százhuszonötös vagy a hatszáznyolcvankilences ügydarab iránt érdeklődött, akár udvarias volt, akár fennhéjázó, tőle várta a döntést. Magasabb hatalmak letéteményeseként, méltósággal hallgatta meg a kérést, öntudatosan böngészte végig az iktatót, kereste elő az aktát s nyutotta át. Ilyenkor soha nem jutott eszébe, hogy szürke ruhájának a fenekén sötétkék folt tarkáilik s e szörnyűséges sebként terjedő folt olyankor is látszik, ha combjait kissé szétnyitja. Megfeledkezett a másik két fájdalmas foltról is a térdén, a papírvékonnyá feslett szövet alól búsan átsötétlő két négyzetről, amelyen mint híd a pilléren, nadrágjának nadrágsága nyugodott. Nem gondolt arra sem, hogy kabátja immár negyedméterrel rövidebb a divatosnál. Az iroda komor és méltóságos légkörében ilyen gyarló gondolatok nem fogantak meg s ha mégis idemerészkedtek, elég volt a négyezerhétszázkilencvenhetes belügyminiszteri rendeletre hivatkozni s a kísértetek máris szétporladtak. Szilárd öntudata azonban abban a pillanatban megrendült, amikor délután öt óra körül becsukta maga mögött a kaput s megindult a lustán kanyargó utcácskán át Kovácsék otthona felé, a város másik végére. Senki sem sejtette, hogy egyenletes léptei az álcázó önuralomnak megannyi apró diadala. Oly nehéz volt útrakelni, oly végtelenül nehéz volt közeledni ahhoz a zöld zsalugáteres barátságos házikóhoz, amelyben Kovácsék laktak. A kapu előtt mindig összeszorult a szíve. Előbb mély lélegzetet vett, csak aztán rántotta meg a csengőt. Ijedten hallgatta a kezdetben éles, lassúdan elhaló kolompolást, majd egy más zajt, léptek kopogását a kövön. Ilonka jött ajtót nyitni. Mosolygott, kezét nyújtotta. Ő is mosolygott. Ekkor még önfeledten és túláradó boldogsággal. Mert valóban örömet érzett valahányszor megpillantotta Ilonkát, tekintete szeretettel elidőzött a maroknyi szeplőn az orron s az orr körül. Ezek az óaranyszínű pontocskák a bőr zsemlyeszínű aranylásán, a vöröses hajkorona, a szemöldökök és a halványsárgán verdeső szempillák alatt, előlegképen 416