Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

görögök, tüstént két hatty úszárny lövellne ki az oldalából s vinne, ragadna a legénnyel egvütt kristálypalotákba! Hogy csinálták ezt Homérosék olyan játszva, odavetve, lángelméjű könnvedséggel? Itt a hegytetőn száz Oreád volt, ott n fában egy Droiád lakott. s táncoló najádok urnájából zúgtak az ezüsthabok... Ha a görög világ nem szórta volna tele a földetgyöngéd csodákkal, nem éreznénk ma olyan lakatlannak, didergetönek. A kilakoltatott csodák hűlt helyén élünk, visszasóhajtva azt, amihez csak az ember ért egyedül : a feleslegest. Aludtam tán egy kicsit? A ló már nincs a helyén, itt doboghatott el mellettem, szinte rajta a fülemen. Talán álmomban kívántam rá a hattyúszárnyakat is. Egy levélcsokor fordul meg háromszor körözve a vízen s tovább úszik. Törvény volt ez a táncos, tempós, háromszoros körözés, fizikai törvény, ki lehetne számítani a képletét. De ez a törvény mégis csak szép fölösleg! Lehetne olyan törvény is a fizikában, hogy egyet se fordulna, csak úszna egyenesen, kötelességtudón. Valószínűleg ilyen lenne a törvény, ha emberektől függne. S a hangyák se engednék feleslegesen forogni azt a levelet. A hangyák azonban nem tudják s az emberek is csak ritkán, hogv éppen ilyen »törvényes« szép feleslegekért kell örülni a földnek. Folyton ajándékot kapunk a felelőtlen, sujtogató istenektől ; lám : most is úgy számították ki — s ki tudja mióta számították mennyei levezetésekkel, — hogy éppen az ébredésemhez érkezzen a levél. Az istenek alattomosak és halálunk a céljuk, de közben elhalmoznak 375