Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

játékokkal. Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk szadista szándékukról. Csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, hogy halálunkon mulatnak legjobban. Örüljünk a játékaiknak. Értünk díszítik a világot s egy nap tarkón dobnak egy éles kővel. Az istenek is őrültek. Egy gólya igyekszik haza Szentendrére, kényelmesen, családiasan. Fönn, a híg magasban azonban igazibb madarak cikáznak. Gyors lelkek közlekednek ott az alvó testek közt. Vadnépek körében járja a hit — s tudtak róla persze a mindig poétalelkú görögök is —, hogy a lélek madárként válik ki látogatóba s végül örökre a testből, ezért tud a matróz, a katona, a fogoly s a zarándok hegyen, völgyön, vízen át akár minden éjjel hazalátogatni alvó kedveséhez. Homéros szerint még csicseregnek is a lelkek! Ici-pici emberfeje volt az ilyen lélekmadárnak ; emlékszem, egyszer láttam valahol egy festett antik tányért, amelyen egy aggastyán botjára dőlve vígasztal egy özvegyet, aki csak néz, néz valami tovarepülő madár : az ura lelke után. S a lélek is visszanéz rá, ijedt kis emberarccal víg fecskeszárnyai közt. Vájjon ma is alvó szeretők közt villámlanak a madarak? Pár fával arrébb ágat cserél egy szarka. Vércse áll fölöttem, az izzó égre tűzve. Rablóvárából, a pomázi Kőhegyből tört a sziget fölé a jobbágyadóért. Ügy látszik, megint aludtam egyet. Hosszú árnyék borul a szemközti völgyre. Egy parti kertben büszkén ragyognak a sötétzöld szőlőlevelek. Mintha tudnák — s mért ne tudnák az érzékeny levelek, — hogy nagy öröm érik a hónaljukban. A bor dicsősége már a szőlőlevelek szépségével s a kacsok víg rajzával elkezdődik. Ég s föld között szálldos az öröm, mint egy fénylabda. Azt hiszem, ez az öröm a Krisztus szerint való egyetlen helyes imádság. Kérni valamit az imában? Rátolni kapkodó akaratunkat egy sugárzó akaratra? Hiszen a valamirevaló hit azzal kezdődik, hogy az akarat olvadni, tűnni kezd egy belső fénytől. Aki kér, nem imádkozik. Én csak annak a hívőnek hiszek, aki egy mosolyra tér be a templomba. A mosoly, az aztán ima. Az a mosoly, amely ott dereng minden valódi műveltség hajnalán. A bálványszobor elmosolyodik s egyszerre Apolló lesz belőle. Elmúlik másfélezer esztendő, a bálvány másodszor is mosolyog s szép Krisztussá válik a dómok kapujában. S mi történik közben, e két hajnalhasító, kőébresztő mosoly közt? Népek ítéltetése, császárimádás, dűltszemű borzalom, dermedtarcú félelem tróntól és oltártól, szertartássá magasztalt rémület istentől és a császároktól. Milyen ritkán van igazi műveltség a földön, olyan átlátszó, tiszta pillanat, amikor az ember félelem nélkül összemosolyoghat a teremtéssel! De ezt a mosolyt a legnehezebb korokban is meg lehet tartani. Meg még akkor is, amikor már az egész világ visszapártolt a szorongáshoz. Látod azt az archaikus Apollót? S látod az ifjú Krisztust Amiensben? Emlékezz a mosolyukra, maradj hű e mosolyhoz. Két mezítlábas fruska tereli haza a teheneket Monostorba. Megáll egy szürke kecske előttem, hipnotikusan szemembe lövelli sárga tekintetét. Miféle babona ugrik a torkomba ettől a szempártól? Uccukecske, uccu sátán képe, szaladj, mert rögtön megfüstöllek! Üget is kemény, rugalmas léptekkel, apró, fekete golyókat szór maga után. Halványzöld a víz, ezüstösen forr a közepe, a parti szél megváltoztatja a liget színét, világosabb felükkel fordítja felém a faleveleket. Egy öreg hajó ereszkedik le Lányfaluból. Kettős halhatatlansága van már ennek a tájnak, egyik a teremtéssel kezdődött, másik csak pár évtized előtt magyar festők vásznán. Mint a Szajna-kanyaroknak Bougivaltól Honfleurig, a Dunának is van már egy színes, mitologizált mása Zebegénytől Szentendréig. Nimfái s najádjai valódi fűzlombok helyett pasztellevelek és temperalombok alatt éledtek újjá. Harangoznak a városban. Hét órára, a nap állása szerint. A töltésen vigyáz a szamártövis. De szép virág! JELENÉS UTÁN, Budapest kőromjain túl acéltemetőben nyújtózik el a Duna. Szemlátomást lomposabb, mint jelenés előtt. Csonka daruk hevernek az útján, hátukra fordult mozdonyok, vonagló sínek, gazdátlan vaskerekek, rozsdás roncsok, ócskáváshegyek, vas csontvázak, döglött ágyúk, acéltemető, a technika visszájára fordult diadala, rettentő öngólja. Ez az a városrész, amely 1944 nyarán füstjével sokszor eltakarta a napot. Előbb angolszász gépek pusztították, Hallottak Napjától kezdve front volt. Ha nem látnám a Belvároson is, hogy harctérré tettük — igen : tettük — a hazát, itt fülembe üvölti a holt vas. Az ágyú avul el leghamarább. Nem öregszik szépen, veretesen, mint egy cseréptető vagy egy pipa. Egyszerre őskori kísértet lesz belőle. Mihelyt letűnt a hatalma, kibújik a rossz lelke s szétroncsolja. A középkorban ábrázolták így a hatalmukat vesztett gonosz királyokat és széplányokat : férgek bújtak ki az orrlikukból, hernyók a szemükből, patkányok harapták a mellüket, egész testüket ellepték s csontig 376