Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - ZELK ZOLTÁN: Csak Téged...(Vers)

glédáját, városvédő Athene kőszobrát, Mathias Rex bautzeni emlékének másolatát a faragások között csiripelő verebekkel, egy-egy kaput, egy-egy vasrácsot, egy-egy követ, s mi mindent még. már nem is tudom! Hű szeretője voltam a háznak, a Várnak. Nem csaltam meg a léha, kacér Rózsadombbal, a céda ölét kínáló kissvábhegyi lankával, a lustán felémnyúló Városmajorral. Mind felkínálták magukat s én állhatatos maradtam. Hiába csábított a Hűvösvölgy is, petyhüdt arcát ügyesen kendőzve, mint a vénülő primadonnák, sőt a Gellérthegyet is kikosaraztam, holott micsoda távlatokat, milyen kilátást ígért! Míg együtt éltünk meghitt frigyünkben, a Ház kötött meszalianszot. Mégis elhagytam, búcsú nélkül, férfiatlanul. M ért hagytam el a Verbőczy-utcai házat, mint egy rossz szeretőt, holott nem volt az? Számot vetve mindennel : érzem, ez nem hűtlen elhagyás, amit egy ügyvéddel és egy válóperes aktával »ad acta« lehet tenni. Nem lovagias ügy, sértett és sértő fél között, nem szerelmesek összezördülése. Nem is kettőnk ügye. hanem egy világé, ami rámvirradt és ráborult. A csend, ami azelőtt vonzott, ma az idegeket tépi. A történelmi mult, ami azelőtt kábított, ma kiábrándító. A Vár légköre, ami azelőtt hangulatot adott a munkához, ma lehangoló. Aki azelőtt elásva élt, szinte beletemetkezve egy Íróasztalba, egy könyvespolcba, egy rádióba, mint egy legszűkösebb komforttal berendezett kriptába, ma — felszabadultan — az élet hangja, színe, íze után vágyik. Zörgő, sárga villamosok után, dübörgő traktorok után. Zenés ébresztője ácsok kopácsolása a szitává lőtt háztetőn, altatódala kőművesek hajszája a romházak omladékai között. Szerelők nekibuzdulása a kábelek, huzalok, csatornák és vezetékek rengetegében; kerékpárosok taposása, motorok vércse-vijjogása, két lovacska kocogása egy szekér előtt, amit Solymáron tűzifával raktak meg. gyümölcs, zöldség és kokszcsendéletekkel bűvölő fuvarok jövés-menése, baromfiketrecekkel és Vágóhídra szánt borjakkal tömött járművek torlódása az útkereszteződésnél : ez éltet ma. ez adja az oxigént a levegőnek, a kopoltyút a halnak, a sót a gyenge levesnek és a még ízetlen kenyérnek. Egy inasgyerek, aki fütyörészve viszi haza az új ruhát a megrendelőhöz : számomra többet jelent most a Vár minden műemlékénél, akkor is, ha e mííemlékek szeretete változatlanul él szívemben. Az ujságárus bódéja, amit újra felépített : igazibb élményem, mintha régi köntösében látnám a Várpalotát. Verbőczy-utca 18 . . . Hányszor írtam le ezt, húsz év alatt, attól kezdve, hogy először írtam be a bejelentőlap rubrikájába! Összenőtt a nevemmel: telefonkönyvben, adóíven, levélborítékon, száz hivatalos és nem hivatalos formában . . . Mégis idegen lett, olyan messze kerültünk egymástól, mintha a Duna szalagja egy egész óceán lenne. Szomszédok, régi várbeli ismerősök hívnak, csábítanak : menjek »fei«. Legalább nézzem meg! Egyszer könnyelműen meg is ígértem, aztán hallottam, hogy a Baross-utcában felépítettek egy romházat. Inkább azt néztem meg. Odahúzott a szívem, /ЫК У о L T Í V CSAK TÉGED... Ugy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már velem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek : meglestem a szomorúságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonj a körém e hálót. Es szívemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted? Figyelj ide hát, példát mondok ha fekszem álmatlan s képzelgek. félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, tésed képzellek . . . I te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövömben, így élek én magam veszítve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istenek -tanuld meg hát, hogy tudjad vélem én már csak tégedet szeretlek ! 364