Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - GENTHON ISTVÁN: Nemzedékek a budapesti művészéletben

NEMZEDÉKEK A BUDAPESTI MOVÉSZÉLETBEN Korniss Dezső pasi telje Őszintén sajnálom, hogy и fiatulság dicsőítésére nem adattak oly elragadó szavaim, mint amelyekkel az öregedő André Gide ünnepelte ezt a varázslatos állapotot. Túlságosan sok, mi tollamra kívánkozik — azt is írhatnám címül : A művészet folytonossága — rövidnek kell lennem és lehetőleg szabatosnak. Egy elhalt mübarát emlékének idézésével kezdődik, ki azoknak, kik még emlékszünk reá, változatlanul élő maradt. Majovszky Pálra kell gondolni, ki húsz évvel ezelőtt megtisztelt ismeretségével. A jelenetet, melyet itt felidézek, nem felejthetem el soha. Apponyi-téri óriás lakásán, hatalmas teremben állottunk ketten, szokás szerint legalább három méternyire egymástól. Nővére súlyos betegen feküdt a szomszéd szobában. Hátam mögött aranycirádás, bőrkötésű mappák sorakoztak. zsúfolásig tele Delacroix. Cézanne. Renoir és Rippl-Rónai rajzaival, melyek ma — hagyománya révén — a Szépművészeti Múzeum büszkeségei. A fiatal Szőnyi István kiállításáról volt szó. Majovszky orvosságot ment beadni a szomszéd szobába. Visszajött s bizonytalanul megfogta az egyik szék támláját. Erőt vett magán és azt mondta: — Bennem lenne a hiba, ha nem érteném Szőnyit. Elmentem még egyszer, sőt háromszor a kiállítására. Meg kellett értenem. Mondhatom, megérte a fáradságot. Megértettem. Sóhajtás hallatszott a szomszéd szobából. Elsietett. En is sóhajtottam. Száz ilyen emberünklenne, — méláztam el — ennyire jövőbelátó emberünk, megnyernek a csatát. De csak őt láttam magam előtt, ezt a valószínűtlenül tétova, imbolygó testet, amint elzuhant előttem, küzdve a Kaszással, ki nemsokára őt is elragadta. о Húsz és egynéhány év multán újból reá kell gondolnom. A béke rövid intermezzója után ismét »volt munka, pusztított a vasi« Végül hunyorgó szemekkel másztunk I L ki a bunkerekből s csak napok múlva vettük észre, hogy a Műcsarnokba bomba hasított belé. Szimbolikus esemény volt ez, mint a müncheni Glaspalast égése München jelentőségének megszűnte pillanatában. A bomba szentesítette a tényt, amelyet tudtunk, vagy legalább is éreztünk : a műcsarnoki művészet, ez a szívós, elkeseredett s nem egyszer nagy erőket megmozgatni tudó ellenfél nincsen többé. Az új magyar művészet csatát nyert. Az új Művészeti Tanács tagjai jórészt azokból rekrutálódtak. kik éveken keresztül a Gresham-kávéház asztalanál várták a jobb jövőt. A hajdani asztaltársaságnak nemcsak szava van művészetünk további alakításában és vitelében, hanem úgyszólván csak neki van szava. Megnyerte a csatát. Győzött. S ha most megszólalok, azért történik, hogy a győztes — ki amíg nem győzött, engem is ott látott a derékhadban—eine veszítsen mindent győzelme révén. Nem arról van szó, hogy az egyik hatalom elbukott s ennek helyére beül a másik. A változás sokkal lényegesebb és mélyebb. Brutálisan így lehetne fogalmazni: a tehetségtelenek szervezett csoportjától a tehetségesek nem kevésbé szervezett csoportja vette át a hatalmat. Aki foglalkozása során oly posztra került, hogy áttekintheti az élő magyar művészet teljességét a legkonzervatívabb öregektől kezdve a főiskola leglázasabb és legkönyörtelenebb fiataljaig, lehetetlen, hogy észre ne vegye a jövendő évek lassan körvonalazódó, veszedelmes és ártalmas feszültségeit. Nemcsak a kenyér gond felhőzi a láthatárt, bár tapasztalat szerint az elégtelen táplálkozás rengeteg egymás elleni acsarkodás és gyűlölet szülőanyja. A pénz jóidőre csak szerény élelmiszerre, legfeljebb ruha-kifordítás költségeire elegendő. A luxus legnormálisabb és egyben legprimitívebb foka, a művészet pártolása jóidőre ábránddá válik. Legjobb gyűjtőink fanyalogva nézik pénztárcájukat, örülnek, ha nem kell 365