Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Verbőczy-útca 18.

műterméből került az én szobámba. Л legjobb barál volt e fayence-kályha, duruzsoló hangja, mint halk cicadorombolás muzsikált, vasrostélyán táncos nyalábban áradt ki a rőt fény, az öreg karosszék Góliát-árnyékát vetítve a sápadt falra. Sűrűn, eszményi szabálvtalansággal erezett (olyan ez, mint a vének ráncos orcája !), néhai kanonokok göinbölydedségére emlékeztető testtel terpeszkedő fehér kályhám és a régi karosszék nagyon hiányzik az új lakásból. ahol ócska öngyújtóm is elkelne, most elsikkadt teám sem ártana e drágaságban s olykor egy tekercs enyvezett, áttetsző papírszalagra gondolok, amivel vén könyvek sérült lapjait reparáltam. Mindez hiányzik, mindezt siratom, sóvárgok utánuk, de a ház, a lakás, a folyosó, az udvar, ami szintéti az enyém volt. amit egyidejűleg vesztettem el : nem ébreszt bennem vágyakozást. Pedig szerettem. Úgy írom le a szót : »szerettem«, mintha rokonról, testvérről, kedvesről beszélgetnénk. Szerettein a csendjét, a nyugalmát, a békéjét. Egyetlen ágy volt, lágy, puha-pihés nyoszolya, nyáron hűs, télen forró ölelést adott, s télen-nyáron zavartalan álmot. Szerettem a múltját. Verset írtam hozzá, rossz verset, dadogót, iskolásat, önképzőkörit, mint a nőkhöz, kikért hevültem. S ő úgy fogadta, akár e nők : mámorosan, bódultan a rímek csengésétől és a sorok zengésétől, észre sem véve a szédületben : milyen rossz versek, mint amikor valaki nem látja a sok fától az erdőt. Könyvet akartam írni róla. Hónapokig kutattam könyvtárakban, tervtárakban, levéltárakban, irattárakban, telekkönyvi hivatalokban és múzeumokban, hogy minden titkát felderítsem. Külön legendája volt — várbeli vének mesélték — s a legenda hőse : Kossuth Lajos, ki az átellenben rostokoló kaszárnyabörtönben raboskodott, de a porkoláb titokban át-áthozta a szobámba, ami akkoriban egy kocsma ivószobája volt. hogy ott Meszlényi Terézzel találkozzék. A néhai kocsmáros unokája azt is mesélte a házról, hogy a muszkák, akik 1849-ben bevonultak Budavárába, az ablakon át szúrták »ki« hegyes pikájukkal a tűzhelyen sistergő malacpecsenyét az utcára. Igaz-e. nem-e. akár egvik. akár másik, ki tudná megmondani ? Az ilyen és ezekhez hasonló »adatokat« hangyaszorgalommal gyűjtöttem a házról s úgy préseltem le magamnak, mint a régiek egy-egy virágot a kékbársonyferlelű Souvenir-albumban. Szerettem nappal és szerettein este. Márciusban, hajnaltájt, a Várbástya regés kövei között zöldbeboruló bokrok fülemüléinek éneke volt a zenés ébresztő, s — ki hinné! — egy-egy dunai hajó kürtje is a mélyből, mintha shakespearei kulisszák mögül riogatott volna, külső zaj, szerzői instrukcióra, a csodás színjátékban. S ha kigyúltak a csillagok, olyan nesztelenség ült a tájon, hogy a kései vándor léptei már a Bécsikapu-térről bekocogtak a nyitott ablakon, s el sem haltak — végig az utcán — a Szentháromság-térig, akkor is úgy, olyan zenei utórezgéssel, mint a lélekharang. Téli estéken, a hómunkások lapátjainak monoton skálázása volt a külső zaj ; a várbeli utcákra mindig sűrű csapatban vezényelték ki őket, lévén e városrész a magas minisztériumok és még magasabb kaszinó- és lovaregyleti tagok negyede. Ezek terjeszkedése szorította ki az őslakókat, a kézműveseket, bortermelőket, alacsonyabbrangú városi és állami beamtereket, akik egy-egy ostrom után az urak táborától elhagyott és reménytelennek tűnő házakban szerény tanyát vertek. Volt a Verbőczy-utca neve Bécsikapu-utca, Zsidó-utca. Halottak utcája, a városkapu, a lakók többsége és az útvonal hivatása jelképében. Jómagam arról ábrándoztam, hogy Fortunátus-utcának kellene elkeresztelni, felbukkant ugyanis némi bizonyítéka, bogy Fortunátus — azaz Szerencsés—Imre ez utcában, sőt e házban lakott, s innen menekült üldözői elől éjnek idején, a kőfalon át, a Dunán várakozó csónakra. Ám Tóth Árpád, ki velem átellenben élt, s a beszökellő ablak mellett, egy kis asztalon írta verseit, a maga elődjének vitatta a bankárt. Ravaszul hunyorgatott rám szemüvege mögül: »Ne légy telhetetlen! Elégedj meg a magad Kossuthjával!« Karinthy cinikusan avatkozott a szelíd, játékos marakodásba : »Egy biztos : Beethoven a Hatvanyéké. Es a zsidók földalatti imaháza is«. Sclioen Arnold, a Történeti Múzeum tudósa, a szomszédságomban levő házról azt mesélte, hogy ott a kenderkócbajuszú Haynau generális babája lakott, Nagy Endre a »törökfejes«, második szomszédházban, egykori háremet vélt felfedezni, csoda-e, hogy az enyémet ilyen körülmények között nemcsak szerettem. hanem tiszteltem is ? Szerettem a vasrácsos ablakokat s a fehérre festett zsalugátereket az ablakokon. Szerettem a belülről elfalazott lőrést az utcai szobámban. Szerettem, hogy a levélhordó jóbarátom, s magánéletének bizalmas titkaiba avat. Szerettem, hogy a villanyszáinlakézbesítő komájának kért, hogy a százéves cukrászdában ánizslikőrt és knikebájnt mérnek, hogy a Baltasörözőben szalvétagyűrűm van. a Fortuna-utcai kistrafikban protekcióm ; hogy a kőemléktár őre nevemen szólít, a tizenhatos autóbusz kalauzai nem is kérik a jegyemet, a Fehér galamb Feri bácsijának temetésére pedig pártecédulával invitál az öreg pincér özvegye és az I. kerületi adóvégrehajtó egy nappal előbb figyelmeztet a fekete hírrel : »Holnap hozom a rózsaszín cédulát!« Szerettem a Bástya-sétányt, a fehérgyertyás vadgesztenyefákat, az Iskolalépcső korhadt gerendáit, a Rózsa virágszalont, ahol egy tövises kaktuszféle unatkozott a kirakatban. Pellechék fűszeresboltját a házilag készült cseresznyebefőttel, a papírkereskedést, melyben gyermekjátékokat és vetőkártyát árult a hórihorgas tulajdonos, ki oly szegény volt. mint a templom egere, a köpcös, rózsásarcú borbélyt, aki az elöljárót is beretválta. Szerettem a dézsában nevelt fehér és rózsaszínű leándereket a Fortuna-utcai házak elé rakva, a barlangot a pincém alatt, amit a Duna vájt az őskorban, mikor medrét kereste, a Kazinczy -kútszobor galambjait, a Veres sün reliefjét cinóberrc mázolva, a Kapisztrán-tér egét. a Bankjegynyomda gépeinek zúgását a Prímásbástyán, Abdurrahman, az utolsó budai basa síremlékét, a rozsdás ágyúk 363