Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - KÖNYVEKRŐL: Goda Gábor, Сs. Szabó László, Vészi Endre, Passuth László, Taurinus István és Karinthy Ferenc új művei

Bírálat helyett Kivel írassak a könyvről ? (Cs. Szabó László : Két part, Révai kiadása) ; szerkesztői gond, gondosság, az új szám összeállításánál. Most olvastam, — egyik-másik fejezetét kétszer is — egy kicsit dédelgetve az Ostromnaplót és Herkules szerenádját, ezeket ugyanis már kéziratban láthattam, hiszen a »Budapesté-ben jelentek meg, mielőtt a kötetbe kerültek. Akkoriban, ahogy mentem az utcán, ismerősök gratuláltak a szerkesztőnek Cs. Szabó László írásához. Egy akadémikus— mégpedig a javából ! — azt mondta : eladott valami elnyűtt vackot, hogy a folyóiratot az Ostromnapló miatt megvehesse. (Nagyon elnyűtt és nagyon vacak lehetett, hogy csak a »Budapest« ára futotta belőle.) Egy lelkes, ifjú segéd a lelketlen — t. i. üres — öreg könyvesboltban elmesélte, hogy Herkules szerenádját felolvasta a sógorának, aki rohammunkás a hídépítőknél, mert Herkules szerenádja a pesti hidat építő munkások éposza. Mikor viszontláttam a két kis remekművet a kötetben, megnőtt a gond: kivel Írassak a könyvről, amiben »többféle írás találkozik« e város mindennapi életéről az ostrom előtt és az ostrom után, ezért hívják Két partnak. Ki volna az, aki szép szavakkal, méltó szavakkal, egy olimpiai céllövő-bajnokhoz illő bravúrral telibetalálná a mondanivalót ; aki egy finom belső berendező dekorációjára emlékeztető ízléssel megtalálná a jelzőket, aki egy nagyszerű építőművész készségével formába öntené? Ki tudná megérezni a könyv jelentőségét a várostörténész szemüvegén keresztül, kinek van súlya, hogy az irodalom mérlegére téve meghatározná rangját a korszerűség és időt-állóság szempontjából ? Hol a toll gazdája, aki megértve egy lelkes szerkesztő intencióit : bírálat és hódolat összevetésével megkeverné a koktélt, amit a gourmet megízlel, csettint a nyelvével és így szól elégedetten : »ez igen .'« Gond. Az avatatlanok, szerkesztőségi műhelytitkot nem ismerők világában furcsának tűnik, talán hihetetlen, de gond, határozottan. Úgynevezett szerkesztőségi értekezleteken beszélgetünk róla. Főmunkatársaktól kérek tanácsot. írókat, esztétikusokat szólítok meg. Ugy hordom körül e gondomat a mi világunkban, mint a véres kardot. Már-már társasjáték lesz belőle, pedig a szerkesztőnek ez nem játék. Szívügye. »Ambrus Zoltán, ha élne« — mondja valaki. Egy másik: »Szerb Antal, vagy Halász Gábor, ha nem pusztultak volna el, ha nem pusztították volna el őket.« Igen. Ambrus, ha élne ! Szerb Antal, Halász Gábor, ha itt lennének közöttünk ! Ők volnának az igaziak, e város szerelmesei, a szónak művészi értelmében, azaz nem ejtve könnyet a szomorú vasárnap hallatán és nem ujjézva, hogy milyen nagyszerű a ligetben. Mert Budapest igazi szerelmesei a város kultúrájáért rajonganak és szépségei között a poétikusat zárják szívükbe, mint egy halhatatlan ideálét, olykor reménytelenül is. Cs. Szabó László Két part közötti többféle írását — úgy vélem — boldogult (boldogtalan) Szerb Antal érezné magához legközelebb, akinek síremlékével találkozunk a műben, nem márványból és nem márványba vésett szavakkal, csak fekete betűkkel a fehér papíron, de monumentálisan. Szerb Antal méltányolná és méltathatná a könyvet, ő el tudná mondani róla mindazt, amit a szerkesztő szeretne elmondatni, ám sírja ott van a két part közötti szakadékban, s nem szólhat többé. A szerkesztő pedig csak megköszönheti az írónak, hogy feljegyezte, megörökítette e város életéből mindazt, amit a két part között látott : játszadozó gyerekeket a Múzeumkertben ; a Lovarda első lovászmesterének ritka metszetét 1859-ből, amit egy penészes raktárból mentett meg ; a krisztinavárosi plébánia (A guruló templom) brilliáns rajzát, (annak idején a háborús cenzúra nem engedte közölni) ; a tabáni siratót, a virágos ablakokat, a vérző képtárat, a budai hétvéget a temetővé vált Vár színes hangosfilmjével; no és eltávozott, a viharban elmerült írótársak fénylő színekkel, ösztönös karakterábrázoló-készséggel festett portréit : külön-külön mind remekmű és együttesen korkép, városkép, élet és halál, sírbazuhanás és feltámadás mesgyéi között. A szerkesztő mindezt hálásan köszöni az írónak és bevallja, hogy amikor a 273—278. oldalakat olvasta, könny szökött a szemébe. A 273—278. oldalakról »A könyvkötő« című gyászjelentés mereng felénk, minden külön értesítés helyett, bánatosan, mint egy őszi falevél, ha zajtalanul lepereg az avarra. Az esdeklő-szemű, szomorú-szemű, nevetés közben is könyörgő tekintetű Franki Sándorról szól az írás. Kevesen tudtuk ki volt, mi volt ? írók, könyvgyűjtők barátja volt, maga is aprógyüjtő. Elmúlása előtt egy Rippl-Rónai vázlatról álmodozott, rajzai közé, a festőművész kései munkásságának idejéből. Ez hiányzott az albumából, ezt áhítozta, kimondhatatlanul, szenvedelmesen, mint egy szerelmes, aki meg tud halni a vágyakozásban. Ó, milyen csúf halála volt! Nekem utoljára azt mondta : »Ha behívót kapok, ha katonaság idéz, vagy elöljáróság, nem megyek. Tudom, a magamfajták számára ilyen helyekről nincs visszatérés«. Mégis ment. Vagy vitték? Vissza nem jött többé. Vájjon milyen kötést ajánlana a szomorúszemű Franki Sándor Cs. Szabó László új könyvéhez? Éjféli, ég-kék színt, teleszórva fénylő csillagokkal, vagy karmazsinpirosat, amiről aranyló nap sugároz felénk ? Lestyán Sándor VÉSZI ENDRE Elsüllyedt Budapest PASSUTH LÁSZLÓ Felhő és oázis TAURINUS ISTVÁN Parassti háború Budapest, ez a sokat dicsért és sokat szidott város ezerszeres szállal kötözte magához a falai között élt írókat. Ha szép volt, ha csúnya is — és mi azt hisszük, hogy inkább volt szép, mint csúnya, — ellenállhatatlanul a maga légkörébe vonta az aszfaltján sétáló tollforgatókat, hiszen mindig telve volt élettel és melyik író tudná arcát elfordítani az életnek ilyen szüntelen, gyors pezsgése elől? Vészi Endre előző regényeiben a pesti élet szomorúbb oldalát mutatta be olvasóinak : a proletársors munkáját, küzdelmét, egyhangúságát, de ezekben a könyveiben is a város igazi szerelmeseként ismertük meg. Mostani kis munkájában az elsüllyedt városnak állít emléket, annak a régi Budapestnek, amelyik az ostrom hullámaitól eltemetve aligha fog mégegyszer régi mivoltában feltámadni. Az érdekességeket és az élményeket válogatta össze belőle, mint egy eltűnt világ építőköveit és mint a szeretet jeleit és kis írásai úgy követik egymást, mint megannyi fénykép egy családi albumban. Novellák, riportok, karcolatok váltakoznak és megelevenedik a pesti proletárgyerek sorsa, a nagy munkástüntetés, a kávéházak nyüzsgő élete és két kiváló, emlékezetünkben sokáig visszajáró novellában a külvárosi romantika hőse : a törpeszínház apró művésznője, meg a kamaszkor és felnőtt világ határán hányódó trafikrabló. Ez a két novella jól mutatja Vészi Endre írói képességeit és csak sajnálhatjuk, hogy történeteinek szentimentális kerete meg a retorika olykor elnyomja benne természetes írói alkotóerejét. (Budapest kiadása.) * Passuth László írói arcképét könnyű megrajzolni. Szereti az exotikusat, az időben és térben távolfekvő különöset, izgatót, de ugyanakkor mélyen benne gyökerezik a mai nagyvárosi ember intellektuális világában ; telve van lelki problémákkal, bámulatraméltó tudással és nagyszerű stíluskészséggel. Bizonyára éppen ezek a tulajdonságok tették oly népszerűvé regényeit, hiszen írását a problémákkal küzdő modern embernek az a világból való kimenekülése jellemzi, ami korunk egyik jellegzetes tulajdonsága. A könyvekkel borított négy fal között nehéz megmaradni, tehát elmenekül Mexikó vagy Bizánc izgatóan csillogó világába és a könyvek útmutatásával otthonosabban mozog, mint szülővárosában. Ugyanez a magatartás jellemzi új regényét is. Egy szerelmi négyes története az, azonban megfoghatatlan történet, ahol nem az eseményeken, a szerelmi kalandokon, vagy az intellektuális élményeken van a hangsúly. A lényeg— amint azt mára jelképet sejtető címis elárulja,— a környezet és a hangulat, ami a négy szerelmes életét körülveszi. Színhely a Granadától egészen Damaszkuszig húzódó földdarab, egyszóval az a kontinens, amit Passuth László már első regényében is kedvtelve nevezett Euráziának. A hangulat pedig a keresésé, a műélvezésé, a kifinomodott életformáé, ami a hősöket építészeten, drágaköveken, könyveken, hosszú szócsatákon át vezeti valamerre, a beteljesedés és a megtalálás felé. És hogy végül megtalálják-e a keresett célt, »a mitoszt, a nagy kalandot« — azt az olvasó hangulata tudja csak eldönteni. Az ő szubjektív lelki állapotától függ, hogy mit fogad el válasznak, mit tart megoldásnak és hol marad nyitva a nagy kérdés. Ez a Márai-s megoldás azonban szorosan hozzátartozik a hősök világához, amit annyira magáénak ismer meg és szívesen fogad az olvasók nagy tömege. (Bibliotheca kiadása.) * Geréb László hosszú áldozatos munkával mutatta be az olvasó közönségünknek a magyar humanizmus évszázadok óta elfelejtett és szépségükben mégis időszerű alkotásait. Most Dózsa György nagy parasztlázadásának humanista szemtanuját fedezte fel számunkra és könnyen pergő, élvezetes fordításban nyújtja elénk a négyszázéves szöveget. Taurinus István gyulafehérvári vikárius és Bakócz Tamás udvaronca klasszikus képekkel megtömött hexaméterekben énekelte meg a parasztok háborúját. Udvaronc volt, az urak pártján állt és Jupiter akaratának nevezte a nemesurak győzelmét. De azért nem tudta annyira megtagadni humanista mivoltát, hogy teljességgel szemet húnyjon a parasztok szenvedése és Dózsa György vitézkedése előtt és a haldokló hős szájára az époszírók komoly szavait ne adja : A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül. Ésszel, erővel ugyan ki haladt meg e pór viadalban? Érdemet ennyi sokat mint én, más senki se szerzett. A figyelmes olvasó pedig a verssorok zengésében meghallja a rég letűnt és négyszáz év multán is időszerű nagy harc 304