Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - KÖNYVEKRŐL: Goda Gábor, Сs. Szabó László, Vészi Endre, Passuth László, Taurinus István és Karinthy Ferenc új művei

КО NУ YEKROI Olvastunk regényt, amelynek története »szerdától-szombatig« futott; olvastunk nagy regényt, amelybe huszonnégy óra eseményeit oldotta szét a szerző. Goda Gábornak, aki már túlnőtt azon, hogy díszítő jelzővel dagasszuk meg a nevét, olyannal például, hogy »a kitűnő fiatal író«— fiatal? Nem kutatom korát, mert a »fiatal« jelzőben némi vállveregetés is van, hogy »csak rajta, ifjú barátom, ha így igyekszel, egyszer majd utóiérsz bennünket«, meg aztán ez az írás a stílus és életszemlélet olyan kiforrottságát mutatja, amely henyévé tenne minden okoskodást a »fiatal« és »öreg« szavakon és ellentétükön— nos, Goda Gábornak ez a műve egy tizenöt-húsz perces sétaanyagát dolgozza fel. Flaubertnek van egy kedves és jellemző szava, amely olyankor bukkan fel leveleiben, amikor valamelyik barátja új könyvét akarja megdicsérni : c'est un fort bouquin, mondja, erős kötet. Goda Gábor műve is kötet s nem akármilyen könyv, mert valami csodálatos felfogás- és kifejezésbeli egység tartja össze lapjait, és erős is tárgyában és megírásában. Az előszó, amelyben megmagyarázza írása célját, kissé úgy hat rám, mintha szerelmes vers elé értelmezést helyeznénk, miként értsük a következő költeményt egészében és részleteiben. De még sem fölösleges ez az előszó, mert van benne pár megállapítás, amely felmenti a bírálót kritikai végső ítéletének megfogalmazásától, egyszerűen átveszi az író szavait. A kézirat 1937 viharelőtti, fülledt, reménytelen nyarán keletkezett s »ami kilenc évvel ezelőtt nosztalgia, líra és romanticizmus volt, immár történelem lett. Azt kérdeztem akkor, nézdegélvén az embereket félelmetes szerepeikben :— Hát mi lesz ebből? Mi lesz ebből az általános tébolyból, ha egyszer kitör a vihar, ha egyszer az emberi őrület, ez a szörnyű ekrazit hatósági parancsra felszabadul és nekilát a gyilkolásnak? Mi lesz ezzel a sok elfulladt, ideig-óráig fékentartott gyilkossal? Ki lesz a gyilkos és ki lesz az áldozat? Mi lesz, ha ez a sok bolond egymásnak ront majd, mint a fenevadak, ha egyszer megszűnik a szerep és elővillan a szerep alól a puszta, pucér téboly, amely ölni akar és ölni is fog?— így érzem, az idő elhelyezte azóta már térben és időben e mondatokat is«. A könyv azt mondja el, hogy az író valóságos viharelőtti, fulladt augusztusi délelőtt eétára indul a Ligetbe, ott fel s alá jár, majd amikor kitör s elvonul a vihar, hazatér. »A levegő tiszta, kellemes. Nem tökéletes, de elviselhető. — A séta véget ért.« Szándékosan egyszerűsítettem le enynyire a mű vázát, hogy annál szembetűnőbbé váljék az az írói szerencsés vakmerőség, amellyel Goda Gábor erre a könnyű vázra egy egész világot zsúfolt. Módszere, amely egyrészről Balzacra, másrészről Joyce-ra emlékeztet, nem mint utánzás, hanem mint egyéni látásának találkozása a két író szemléletével, az aprólékos, szinte kleinmalerei-szerű megfigyelés eredményeinek szabad asszociációs felduzzasztása annak a Bergson-féle tételnek szabad átélésével, amelynek Proust is oly nagy hasznát vette. GODA GÁBOR Vihar előtt Elindul hát a lakásból. Nyomban le is írja beosztását, milyenségét és minőségét, a falakat, képeket, küszöböt, előszobaajtót, csöngőt, ám ebből a leírásból egy csöndes polgári tragédia bontakozik ki. A nagyon gazdag családból csak »gazdag« család lett s nemcsak a nyár fülledt, de ez a polgári élet is fülledt, érezzük, sőt nyilván látjuk, hogy ez az egy család az összes polgári családokat példázza. Az író könynyedén vázolja fel az alakokat, jeleneteket, sokszor mulatságosan, de mindig valami feszültségben, mintha régi Emmerling-féle juxot vennénk a kezünkbe, ártatlan gyufát, amely, tudjuk, robbanni fog, kanalat, amely lyukas lesz vagy derékon törik, dobozt, amely revolverlövéssel nyílik — Goda Gábor remek humora is ilyen : nevetsz a végrehajtó udvariasságán, a vicén, az ismerősökön, de, íme, a tréfás mondat robban : a legszigorúbb társadalmi ítélet lángja szökken fel belőle magasra, a jogos méltatlankodás és felháborodás füstfelhőjébe burkolva a komikumot. Ebben a diabolikus felvonulásban groteszkül visszataszító és oly metszően jellemző — vehetjük, sőt vegyük is szimbolikusan — az az ember, aki a kocsi-út közepén száguldó autók, nehéz teherkocsik közt áll és . . . önfeledten piszkálja az orrát. Sokat beszélnek mostanság arról, milyen legyen s lehet az új irodalom. íme! Goda Gábor nem prédikál, nem mond fel politikai kátét, felmarkol egy csomó jelenséget és alakot, elénk vet százával komikus figurákat és groteszk jeleneteket a sokaktól siratott úgynevezett »békéből« s minden magyarázat, irodalmi tanítóbácsiskodás nélkül kiderül : ez a híres békeidő rohadt volt, csak aranyosra volt festve kívülről. Lehetetlen az írót végig követni sétáján, záporozó megfigyeléseit akár csoportosítva is számba venni, mert akkor le kellene ide írnom az egész művet. Ezért csak jelzek : Kibontakozik előttünk egy szegényedő gazdag család alakos élete. Megmosolyogjuk, de mosolyunk mögött felvillan a felismerés : minden ilyen békebeli békés polgári otthon börtön volt, amelyben a felnőtt mániákussá, a gyermek szükségképen neurotikussá lett. Az, amit Goda Gábor a »néger-halál«-ról, az éjszakai vezeklésekről és kényszerképzetekről ír a »jólnevelt« kisfiúval kapcsolatban, drámaian megrázó kép, mély pszichológiai tanulmány s e két minőségében izzó vádirat a régi polgári nevelés képmutató és gonosz ostobasága ellen, amely a pihét is leszedi a »bubi« matrózgallérjáról, de mit sem tesz, talán az akkori társadalmi berendezkedés miatt nem is tehet az ellen, hogy a fiúcska lelkében el ne burjánozzanak a lelki elnyomottságban tenyésző szadista uralomravágyó, kegyetlenkedésre hívó hajlamok. Nemcsak az augusztusi délelőtt fülledt és viharral fenyegető, hanem el sem képzelhető véres viharok magja nő magában ebben az egész polgári életben, ebben a börtönben, amely börtöne az úri csecsemőnek, a ligeti srácnak, a padon sakkozó munkakerülőnek, dadának és kiskutyának, érzelmeknek és gondolatoknak s ebből a börtönből nincs menekvés, csak a neurózisba, a hernyó- és légy-ölésbe, az enyhe tébolyba, groteszk mániákba, mert a hazugságoknak e palotája fölé aranybetűkkel van kivésve : »Ez a békés igazságok háza«. Ördögöt! Ez az ártó, gyilkos hajlamok kívülről aranyozott, belülről párnázott magánzárkája! Mi lesz, ha a párnázott falak lehullanak s a történelem leveri a márványhomlokzatról az aranybetűket? Tudjuk, mi lett. Igen, Goda Gábor műve csupa líra, nosztalgia, romanticizmus, furcsa, mosolyra késztő megfigyelések gyűjteménye ligetkörnyéki úri és proletár, gazdag és szegény alakokról, könnyű szórakoztatás, de ez a könnyedség nagyon emlékeztet a híres hamleti sírásóra s a tréfa nem súrolja, hanem levetkőzteti a tragikumot. Az életnek vidám boncolása ez, jóízűen nevetünk is rajta, de nevetésünk egyre akadozóbbá lesz, mert észrevesszük, hogy az előttünk boncolt élet maga a fekete halál. Azt mondhatnám, a mű minden második mondatában egy-egy tréfás kroki rejlik, minden harmadik mondata egy-egy különös novella-vázlat, minden bekezdése egy-egy érdekes kis regény. S ez a zsúfolt gazdagság mégsem szédítő, mert a költői előadás gazdaságosságával tárul elénk. A líra közben szigorú ítéletté érik, a nosztalgia zokogása váddá erősödik s a romanticizmus szivárványának tarkasága, amely remekül elszórakoztatja az olvasót, fehér fénynyalábba olvad össze, amely élesen világítja meg a letűnt huszonöt év minden társadalmi hazugságát. Mi tette mégis lehetővé az életet ebben a hazugság-tengerben? A »szerep«, feleli Goda Gábor. S ez a szerep kettős volt. Először azt kellett hangsúlyoznia, hogy az ember nem menekül, hogyan is kellene, lehetne s volna szabad menekülni abból a »remek« világból, ahol oly pontosan megszabott helye volt úri fiúcskának, tűzön megégetendő ligeti békának, szabadnapos lupanarhölgynek, sarki rendőrnek, kóbor kutyának és ölebnek, méltóságos úrnak és kezdő betörőnek? Másodszor azt kellett hangsúlyoznia, hogy az ember nem neurotikus, nem tébolyult, nem mániákus. A szerep tehát egyfelől fitogtatása volt az akart jókedvnek, udvariasságnak, gyermeki engedelmességnek, polgári kötelességtudásnak, velünk született kedélyességnek, a mérhetetlen megelégedettségnek, hogy, íme, békeidőket élünk, másfelől rejtegetése volt az ideges tikkeknek, kényszerképzeteknek, neurotikus tüneteknek, mániás furcsaságoknak, amelyeket ez a börtönélet váltott ki az emberből. Lázadás? Ó, az is volt, de csak alattomos, valami általános »iskolakerülés« jegyében, valami egyetemes »rosszalkodás« rejtőzködő formájában. S itt mutatkozik meg újra Goda Gábor írói tehetsége. Valóban, a különféle szerepek olyan dús galériáját vonultatja fel, hogy egy féltucat vígjátékot meg lehetne velük tölteni. Ebben a vonatkozásban idéznem kell azt a prózába sűrített kis dramolettet, a fénylő könyv egyik fénypontját, amely az albérlő úr haláláról szól, aki volt olyan tapintatlan akkor ugrani le a harmadik emeletről, amikor a főbérlőnél éppen nagyestély volt s már mindenki a tökrészegség határán tántorgott. Az ember szívből nevet a jeleneten s csak később veszi észre, hogy egészen belefájdult a szíve. Igen, c'est un fort bouquin! Laczkó Géza 303