Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - GERÉB LÁSZLÓ: Budapest humora

szellemei a kardok csatájában elesett hősöknek . . . csakhogy ezek pornak tüdőrontó felhői. A szél nem tiszteli a hölgyeket, mert látjátok, miként zilálja fel öltözetét ama szép hölgynek és kifordítja ernyőjét, hogy majd kiszúrja szemét a szemközt jövő férfinek. Mintha bizony a pesti hölgyek a férfiaknak szemét ki szoknák szúrni! Nem tiszteli a szalonok szőnyegtaposó fiát, majd földhöz vágja, hogy szemébe se nézhet ama hölgynek és kalapját az utánajövőnek hátához csapja. Nem tiszteli a törvényt, mert ím megfosztja kalpagjától a kardosan járó jurátust s kifordítja annak ernyőjét, jeléül, hogy érettebb korban ő is kifordítandja a törvényeket. Nem tiszteli a kormányt, mert meg akarja fosztani csákójától annak emberét, a városi hajdút, ékeset sárga és veres zsinórral és hatalmasat a nép felett mogyorófapálcával, miként hatalmas ólmosbotokkal nemes lakói a sokrét kanyargó Szamosnak«. A humoros írás végezetül az utcai por szorgalmatos söprésére inti az ifjú Pest lakosait. Uj és évtizedekig kimeríthetetlen témakört pendít meg Gaál »Az elázott paradicsom« című rajzában. Lássunk belőle egy kis, keneteshangú szemelvényt : »És tudjátok ti, fiai az embereknek, miképen ki vagytok zárva minden időkre a paradicsomnak kertjéből és laknotok kell Pesten és Budán és hol keresitek orcáitok verejtékében a mindennapi kenyeret, fűszerezve porral, amit Pesten levegőnek neveznek és nyelitek a port szíík falaitok között, jeléül, hogy porból vagytok és porrá lesztek ... És hogy emiékezének Édennek kertjére, ahol a lég tiszta levegő vala és kívánkozának lelkeik az elveszett paradicsom után... És midőn vannak forróságos nyárnak napjai, mint hajdan kiköltözött Izráel népe Egyiptomból, kivándorolunk mi is a Svábhegyre, mert a budapesti magyarnak paradicsoma a Svábhegye. . . És menének azért sokan közülük és vivének magukkal asszonyokat, mert asszony veszíté el a paradicsomot, az tudja tehát legjobban meglelni. ... És átmenvén a hídon, fordultak Tabánnak és mentek keresztül a Krisztinavároson. És menének onnan a Leopold mezőre, a Szép Juliásznéhoz és Zugligetbe és Makk Máriához és más helyekre és sokan menének a Svábhegyre, melynek édes a levegője, mint tiszták és édesek valának szavai a gyönyörű Eszternek, midőn rávette királyi férjét, hogy akasztassa fel népének ellenségét magas akasztófára s hol megnőnek a fák mint cédrusok Libanon oldalán, ha ki nem vágatják azokat a város vénei még fiatal korukban . . . Melegítenek krajcáros kolbászkákat és kávét cikóriából és keményítős vízből, melyet tejnek gondolnak . . . Alszanak, de nem jön el a Teremtő kivenni oldalbordájukat, mert elég volt neki egyszer asszonyt teremteni . . .« Mindezt az idillikus időtöltést az író szörnyű záporeső, szélvihar ábrázolásával fejezi be, mely náthát okoz, cipők és ruhák elázását, valamint párisi kalapok tönkremenését, »melyek Karcagnak soroksári gyárában készíttettek és a Váci-utcában drága pénzen vásároltattak«. MINDEBBŐL nemcsak azt látjuk, hogy a fővárosi por és a hamisított élelmiszerek nein korunk találmányai, de azt is, hogy a budai hegyvidék már akkor is frekventált kirándulóhelye volt a fővárosiaknak. Kirándulni? Valóban tréfaság, érthetetlen divathóbort lehetett a város falai közt alig megmelegedett magyarnak. Jót kacag ezen Nagy Ignác is, a Hölgyfutár szerkesztője, akinek Torzképek c. kötete 1844-ben jelent meg. »Mulatság a zöldben« címmel írja meg, hogyan vonulnak ki a pestiek, ki hintón, ki batáron, ki lóháton, ki meg családostul gyalogosan a zöldbe. A csizmadiamester élete párjával megy ; elől az inas cipel hatalmas kulacsot, hátul a szolgáló elemózsiás kosarat. Mert nagy felkészültség kellett hajdan a zöldbe menéshez. (Még az én anyám is — ha sikerült néha kirándulásra csalnunk — nagyanyámtól tanult zöldbeli praxissal spirituszfőzőt és tányérokat varázsolt elő cókmókjából a pázsitra.) Nagy Ignác összes kirándulóit egyetlen bérház lakóiból vonultatja fel. Mert hát a bérház — ez is újdonsült csemege volt a városivá lett magyarnak. Egy födél alatt több egymástól független család lakik benne, kiknek despotája a háziíír. Ez hallatlanul izgatta a mult század első felének íróit. Még Jósika Miklós is regényt írt a pesti bérházról. Felért a lovagvárak romantikájával. Nagy Ignác is »Háziurak« című novellájában felvonultatja Pest obskurus eredetű háziurait, akik fedezik, de közben nyúzzák alvilági lakóikat, nedves lakást adnak ki, folyton emelik a bért. Mennyi baj van a mellékhelyiségekkel, különféle szolgáltatásokkal, házmesterrel, lépcsőházvilágítással, tatarozással! Minderről a sok szenzációs íij donságról sokat lehetett írni, komolyan is, humorizálva is. Szerencsére ma már lakó és háziúr közt lassan elsimulnak a nézeteltérések — amilyen mértékben a háziurak eltűnnek a porondról. De mikor nem lesz már baj lakó és házmester között? Mert hiába lett a házmesterből házfelügyelő, félek, hogy az intézmény a régi marad mindaddig, amíg valahogyan szintén nem jut a háziurak sorsára. Már a negyvenes években is élt a'Szervita-, Kristóf-, Szent György-tér, a Dorottya-, Kígyó-, Nagyhíd-, Gyapjú-, Király- és főleg a Váci-utca, ahol Nagy Ignác alakjai járnak az »Esti séta« és a »Családi ünnep« című tárcáiban. Tipikus utcai alak volt már akkor is az aszfaltbetyár — de akkor még a regényes hangzású »kalandvadász« névre hallgátott. A betyár u. i. akkor még létező pusztai foglalkozás volt, az aszfaltot pedig még nem igen találták fel Pesten. Nagy Ignác vadásza a Belvárosban hajszolta a kalandot. A német színház előtt ácsorogott legújabb párisi divat szerint, liszteszsák szabású kabátban. Űzőbe vesz egy hölgyet, útját keresztbejövő kocsik, kapün 299