Budapest, 1946. (2. évfolyam)
8. szám - ACZÉL TAMÁS: Örökség Angyalföldön (Elbeszélés)
de nem volt mitől tartani. A néni roppant szívósnak bizonyult. Anya is meghalt közben, Frédit elütötte az autóbusz s mi ketten maradtunk Paulával. Erre a nénire nem számítottunk. Részünkre ő máinem is élt : elfelejtettük. Gondolom, tizenöt éve lehet már, hogy szegény Frédi egyszer lent nyaralt a Teca néninél s akkor sokat mesélt az Alföldről, a kacsákról és a csirkékről, de főként megsült vagy főtt formájukról, mert abban az időben Apa nem keresett és mi éhesen csácsogtunk, hát borzasztó szerencsés fickó volt szegény Frédi, hogy Teca nénihez mehetett zabálni. Mint a villámcsapás, úgy jutottak ezek a dolgok az eszembe, mikor megláttam ezt a levelet, amely Teca néni haláláról számol be. Paula is felkönyökölt az ágyban és úgy köhögött. Nekem azonnal az orvosság jutott az eszembe, de nem mondtam, nehogy figyelmeztessem őt a betegségre. Azt írta a levél, hogy Teca néni meghalt s ránk valami örökséget hagyott, amit becsomagoltak és elküldtek már a címünkre, utánvéttel és meg is kaphatjuk a postán ; a szelvény bizonyára már megérkezett. De még nem, mondta Paula és most már nem tudtuk elképzelni, hogy mi lehet az örökség, amit csomagban küldenek el nekünk. A szomorú valóságra Paula jött rá először s felsóhajtott : »Pénz nem lehet, az biztos.« — Ige n ? e z biztos volt, s valamennyire kiábrándító is. Most kicsit elhomályosodott a szemem előtt az elsőrangú szálloda képe és egy sonkacsülöké jelent meg, s nyeltem egyet; mert már nagyon éhes voltam. Paula erősen köhögni kezdett, felálltam, hogy teát c'sinálok neki. Intett, hogy nem kell és visszafeküdt viaszsápadtan az ágyra. Tudtam, hogy egész nap nem evett semmit 's kérdeztem : éhes-e? Azt suttogta, hogy nem. Persze ez nem volt megnyugtató válasz, de Paula amúgy is roppant kis evő volt. A keserű teát én sem szeretem s így hát lemondtam arról a gyönyörűségről is. Levetkőztem és bebújtam Paula mellé. Forró teste megborzongott, mikor hozzám ért, elhúzódtam, hogy ne zavarjam. De itt hem volt sok hely, így hát hamarosan igyekeztem én is felmelegedni. Aludni szerettem volna, még bennem volt a hazajövet apró jókedve, s szerettem volna átmenteni valamit az álomba ebből a kegyes hangulatból. De a levél miatt nem tudtam aludni. Izgatott az örökség, még akkor is, ha nem pénz volt, hanem csomag. Mit küldhetett Teca néni nekünk, kevergett bennem a kérdés és nem hagyott aludni. Jó késő lehetett már, amikor a sok elmaszatolt gondolat közt betakarództam az álomba, s nem érdekelt az örökség, csak a jó, finom mindennapi szórakozás : a pihenés. Nem álmodtam semmit s frissen ugrottam ki az ágyból másnap. Esett, borult november volt, nyirkos. Az ébredés első pillanatában az emlékezetemben keresgéltem, hogy mi is volt az, aminek tegnap én úgy örültem. Ekkor ráesett a szemem a levélre, az asztalon. A szívem nagyot dobbant : — az örökség, — de ugyanebben a pillanatban valami rettenetes éhséget éreztem. Hirtelen öltözködni kezdtem és nem mertem arra gondolni, hogy mi is lesz ma Paulával, ha nem lesz ennivaló. A nővérem még aludt. Éjszaka nyöszörgött ; kétszer is felébredtem arra, hogy jajgat. Most hirtelen ötlet villant meg bennem, elmegyek a csomagért a Keletibe s hazahozom. Arra nem gondoltam, hogy a szelvény még nem jött meg s ami még ennél is nehezebb volt, Komor úr, a művezetőnk nem is fog elengedni, — pláne, ha megmondom neki, miről van szó. Ha meg ellógok s csak egyszerűen nem megyek be a gyárba, esetleg megkockáztatom azt, hogy kirúgjanak, de még mindig nem tudom, mi is az örökség. Paula most felriadt s mintha belekapcsolódott volna gondolataimba. Ma talán megjön a szelvény — mondta nagyon álmosan -— s akkor délután kiválthatod. Nem válaszoltam, annyira elfoglalt az örökség gondolata. Magamrahánytam a ruhát s megigazítottam a hajamat abban a vaksi kis tükörben, ami bútorzatunk egyik legrégibb darabja volt. Nem tudom miért, kis szorongásféle fogott el és sietni kezdtem, mert óránk nein volt s így csak éreztük az időt. A sarkon, a villanyórán láttam, hogy még nagyon korán van, lelassítottam. Most már egészen betöltött az örökség gondolata. A táskámból előkotorásztam a Teca néni haláláról szóló értesítést. Nem volt álom, s én még izgatottabb lettem. A villamoson, a sok ember 292
