Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - ACZÉL TAMÁS: Örökség Angyalföldön (Elbeszélés)

lökdösésc közben sem ébredtem magamra, olyan lehettem, mint egy alvajáró. Nem bírtam várni. A gyárban a kapszlikat a fúrógép mellé raktam, s rengeteg anyagot rontottam el, szerencsére nem vette észre senki. Féltízkor aztán nem bírtam tovább. Mintha valami felforrt volna bennem s most kifutott, mint a tej. Forrtam. Egyszerre elvesztettem uralmamat a gép és magam felett, csak annyit tudtam, hogy egy mozdulattal leállítom a fúrószerkezetet. Lemásztam a székről és az öltöző felé mentem. A világ ekkor már homályos, émelygős és szürke volt előttem, egybefolyt, mint egy nagy dézsa kiöntött, piszkos mosóvíz. Valaki azt kérdezte, mi van velem, egész halkan azt válaszoltam, hogy rosszul vagyok s beosontam az öltözőbe. Megszöktem. Eddig nem vett észre senki s a kapun is félrefordított fejjel mentem ki, nehogy az öreg Rostás észrevegyen. De nem látott meg s akkor tátott szájjal, szinte észvesztett rohanással szaladtam a megállóig. A villamos késett s majd megőrültem a türelmetlenségtől. Azt szerettem volna, ha a percek összefolynak s az órák a pillanatok gyorsaságával szaladnak el. Összesűríteni az időt, vékony és átlátszó hártyává és megtudni, ini is következik. Ezen a nehéz szövetfüggönyön nem tudtam keresztüllátni. De jött a villamos, csöngetett, felriadtam. így vánszorogtam hazáig. Paula megint aludt. De amikor szorongó pillantással az asztalra néztem, ott láttam a postacsomag szelvényét. Az izgalom tört kiáltást szakított fel belőlem, mire Paula is felébredt. Most néztem rá először tegnap óta. Rettenetesen megijedtem. Iszonyú színben volt. Sápadt hosszú arcán mély barázdák öltek s orra, mint valami torz bohóc orra, ugrott elő sovány arcából. Szemét alig bírta kinyitni, erőlködött s végül a kezeivel tolta fel szempilláit. A hangja olyan erőtlen volt, hogy alig hallatszott a szűk kis fülkében. Ebben a pillanatban elfeledkeztem az örökségről. Odaültem Paula mellé cs megsimogattam. Elvonta az arcát. Jobb lenne, — mondta — ha adnál valamit enni, mert rettentő éhes vagyok. Erre nem volt válaszom, felálltam és körülnéztem valami harapnivaló után, — de már előre tudtam, hogy nincsen semmi idehaza. Várj, mondtam én is halkan, mert a félelem fojtogatott, mindjárt utánanézek. Paula visszafeküdt az ágyra, mélyet lélekzett és még sápadtabb lett. Láttam, hogy újra aludni kezd. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az volt az érzésem, hogy Paula nagyon rosszul van. Orvost kellene hivatni hozzá, mert valami baj történhet. De közben ismét eszembe jutott a cédula s felkaptam, betettem a táskámba. Ekkor kezdett Paula hörögni. Most már láttam, félelmem hosszú árnyékán át, hogy minden körülmények között orvost kell hívnom. Kiszaladtam a konyhába és megmondtam a háziasszonynak, Gulyásnénak, hogy Paula rosszul van, időnként nézzen be a szobába s figyelje : mi történik. Az asszony morgott, tésztát csinált, el volt foglalva s különben sem szeretett minket, nem fizettünk neki rendesen, csak részletekben. De bólintott s én egy kicsit megnyugodva rohantam le a lépcsőn a doktorért. Az orvos megfogta a halottsápadt Paula érverését és figyelt, én egy szék szélén szorongtam. Paula nem nyitotta ki a szemét, de látszott rajta, hogy nagyon kínlódik. Időnkint feljajgatott, sírt. A doktor nem sokáig maradt ott a beteg körül. Felemelte az államat és a szemembe nézett. A testvéred nagyon beteg — mondta, mintha én ezt nem tudtam volna. A múltkor felírtam valami orvosságot, megvettétek azt neki? Fejemmel intettem, hogy nem. A doktor leült és írni kezdett. Ez — mondta — egy nagyon drága gyógyszer, — de Paulán csakis ez segíthet. Meg tudja szerezni? Nem válaszoltam. Próbálja meg, nagyon fontos lenne. Ordítani akartam, hogy hagyjon békén, de ekkor eszembe jutott az örökség. Felugrottam, a doktor kérdőn nézett rám. Megszerzem, — mondtam nagyon hangosan és felkaptam a táskámat, kirohantam. Az ajtók úgy dörrentek utánam, mint hatalmas ágyúk, a vakolat hullott a fejemre. De én az eszelősek biztonságával rohantam a Keleti felé. Meg kellett kapnom az örökséget, mert csak ez menthette meg Paulát. Az utca összefutott előttem egy darab színes mozgó vászonná, nem tudtam megkülönböztetni az embereket, csak tagok, arcok, színek mozgó szőnyegét láttam, amely mintha a lábam alól csúszott volna ki. Valaki utánam szólt nevetve, mások megütközve néztek, ez minden olyan egyforma volt : a félelem és riadt rohanás egyformasága. Villamosra szálltam s nem váltottam jegyet. A Keletinél leugrottam, a szoknyám beleakadt egy kiálló szögbe s végigszakadt. Idegességemben és izgalmamban nem tudtam mit csináljak. Egy kapu alá futottam s egy gombostűvel tűztem meg, remegő kézzel, bizonytalanul. A postahivatalban aránylag gyorsan végeztem. A csomagot kezembe nyomták s valami rémült szorítással szorítottam magamhoz. Nem volt nagy, barna papírba takart dobozt éreztem benne s a súlya sem volt túlnehéz. Az izgalom már teljesen elöntött, vibráló képek maradtak az utcából, berohantam az első kapu alá s.reszkető kézzel kezdtem kibontani a csomagot, az örökséget. Lehullt a spárga, a papír, doboz került elő, amelyből még egy dobozt hámoztam ki, türelmetlen kézmozdulattal. Tudtam, hogy most a végső pillanathoz értem, amikor meg kell tudnom a titkot, a lehetőséget, amely talán a testvérem életét jelenti. Tudtam, hogy valami ellenállhatatlan kényszer feszít, hogy kinvissam a doboz fedelét s kivegyem belőle a sorsot, vagy mi az ördögöt. S ebben a pillanat-293