Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - ACZÉL TAMÁS: Örökség Angyalföldön (Elbeszélés)

ICZÉL ТА MAS ÖRÖKSÉG ANQYALFÖLDÖN 11 ur lh a László

rajzaival Ebből az örökségből nem volt sok hasznunk. Mikor az értesítés megérkezett, Paula már beteg volt s én még nem voltam otthon. A postás hamiskás hunyorgatással adta át az ágyból előbújó Paulának a levelet, Paula rendetlen volt, kócos, fésületlen, összehúzott mogorva arccal vette át, gondolom, káromkodott is hozzá, bosszantotta, hogy zavarják. Lázas volt, köhögött s egy sietős mozdulattal visszadobta magát a vackára és aludt tovább. A levél nem érdekelte. Én csak hat után jöttem haza a gyárból, ahol puskagolyóhüvelyeket gyártottunk. Az asszonyok gyorsan szétszéledtek ; én még a szakadt szoknyámmal bajlódtam kisideig. Sötét, télies este volt, de nem volt rossz kedvem, kicsit fütyörésztem az utcán, halkan, nehogy túl neveletlennek tartsanak. A mama valamikor azt mondotta, hogy utcán fütyülni : neveletlenség s ez az intés még most is eleven bennem. I)«' jó kedvem volt, a közelgő szombat előrevetette árnyékát, éhes sem voltam, s az utcán egy lélek sem járt akkoriban. A vizenyős fény eleinte bántotta szememet, de mikor hozzászoktam, megnyugtatott és jó meleg szaladt végig rajtam, eszembe jutott a vasárnapi mozibamenés. így értem haza, dúdolva s csak a lépcsőn jutott eszembe, hogy Paula beteg. Paula a nővérem volt, ketten éltünk egy kis szobácskában, bútoraink nem igen voltak, csak azok, amelyeket, mint legszükségesebbeket, megmentettünk az eladástól. En dolgoztam. egy ideig Paula is dolgozott, de azután köhögni kezdett és abbahagyta a munkát. Ez nem egyik napról и másikra történt, hanem hosszú hónapokig tartott és olyan észrevétlenül, hogy amikor Paula ágynak dőlt a mult héten, fel sein tűnt az egész. A szobába amúgy is régen belopta már magát a betegség, úgy, hogy nem volt már újdonság, amikor ezt észre is vettük. Mikor így hazaértein, mindig féltem, hogy Paulával esetleg valami baj lesz, mert a doktor a múltkor is igen csóválta a fejét és valami nagyon finom orvosságot írt fel. ami rettentő drága volt és így nem tudtuk megvenni Paulának. Mondtam Ferinek, aki most nekem hevesen udvarol, hogy próbálja náluk a gyárban megszerezni az orvosságot a maga részére, de nem akarta ; mire kicsit megmondtam a véleményemet az érzéseiről. Feri hallgatott, rossz esténk volt, de az orvosság csak nem került meg s így Paula aznap és minden nap aszpirinnal kelt és feküdt. Mondtuk a doktornak, hogy ez lehetetlen, de ő sem tudott semmit sem csinálni ; eladni meg már nem tudtam semmit. A fizetésem is esett, az akkordot leszállították ; valamelyik marha nő túl gyorsan dolgozott. Most sem volt pénzem és nem tudtam miből fogok vacsorázni s mit adok a beteg nővéremnek. De ez valahogy nem volt ma olyan kétségbeejtő, s csak rendületlenül dúdoltam magamban összevissza. A kulcs kicsit akadozott a zárban, ideges lettem és gyorsan ledobtam a székre a kabátomat az előszobában. Még három szoba nyilt innen, de hogy kik laktak bennük, nem tudom, mert mi is csak két hete jöttünk ide. Mi a cselédszobában laktunk Paulával. Szűk kis alkotmány volt, alig fért el benne egy ágy : ebben aludtunk ketten. De ez is jó volt, ha arra gondolok, hogy azelőtt két hétig a szomszédos üres telken kellett feküdni, pedig már hideg volt, október közepe. Paula aludt és én leültem a székre — halkan, nem akartam zavarni —, amikor megláttam az asztalkán a levelet. Nem tudtam mi lehet, egy ideig néze-. gettem : a címzés Paulának szólt, de nekünk nincs titkunk egymás előtt, felbontottam. Azt hiszem felkiabáltam, mert Paula morgott, hogy miért nem lehet csendben maradni, de amikor megmutattam neki a levelet, ő is felült az ágyban. Arról volt benne szó, hogy örököltünk. Ez így nagyon közönségesen hangzott, de nem tudtunk hová legyünk a gyönyörűségtől. Az örökség a mi képzeletünkben a milliókkal volt egyenlő és mi most azt hittük, hogy azonnal a legelegánsabb szállóba költözhetünk s a portás földig fog hajolni mind a kettőnk előtt. Jobban elolvastuk a levelet, hangosan tagolva, amíg végre megértettük igazán. Erről a Teea néniről mi már hallottunk gyermekkorunkban. Annyit tudtunk róla, hogy nagyon gazdag volt s valahol az Alföldön birtokai vannak. A néni anyánk nagvnénje volt s a mama mindig azt remélte, hogy hamar meg fog halni és mi lemehetünk a birtokra gazdálkodni. Mi akkoriban féltünk ettől, mert nem akartuk itt hagyni Pestet, 291