Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Két verseskönyvről

BÓKA LÁSZLÓ KÉT VERSESKÖNYVRŐL Még csak ez hiányzott ahhoz, hogy Márai örökre kétlakivá váljék. Ez a borzalom. Budapest háborús pusztulása. Eddig hiába lakta meg a Krisztinát, hiába édesgették ide barátságukkal s sírjukkal Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, hiába hordott elé gyűlölséget, epét s a gyűlölségnél is bosszantóbb elismerést ez a város, — Márai mégis inkább kassai volt. Hagyomány és forró ifjúság tette kassaivá, őseiben építője, személyében vele együtt épülő része volt Kassának. Most Budapesttől is eltörölhetetlen emléket, kilúgozhatatlan mythost kapott. Mintha egy sírig szóló kötést kötött volna velünk, pestiekkel, mintha egy nevenincs titkos társaságnak vált volna tagjává. Csak összenéz velünk s hangtalanul is bizonyos, hogy egyet gondolunk : »itt állt a Balta«. És hallja a citerás cigány rekedten dünnyögő dalát. Ezentúl nemcsak kassai lesz, hanem budapesti is : immár Budapesten is olyan rosszul fogja érezni magát, mint mikor szülővárosát látogatja néha. Kassán a megcsúfolt remények, az ifjúság apagyilkos vérnyomai, Budapesten a beteljesülés borzalma köti meg : itt történt, ez a tett színhelye, ez az otthon. S mint régi városokban a megtelepülő, otthont kérő nemes az árinálisát, polgár céhlevelét, úgy teszi le most Budapest épen maradt asztalaira Márai nemes költészetének, mesterségbeli tudásának jogokat biztosító dokumentumát, Verses Könyvét. Az emberek elmúltak, mint az álum. A házak elrepültek könnyű szárnyon, 1 földre néztem. Jeleket kerestem. Így éltem a bombázott Budapesten. így szól a komor invokáció. S az Utóhang, mely a legfeketébb magyar karácsony emlékét őrzi, a kötet végszava sem lágyabb beszéd. »A vérvád víjog a világ felett« : / világ végén ülök, Babilon Partjain már a halált hallgatom. Az ég, a föld, a víz mind zengenek, Gyászoljon jól, ki világot temet. Sirasson jól, aki mindent sirat, Imit ma toll ír, mind ; sírfelirat. Közbül is merő vigasztalanság, közbül is csupa kemény beszéd. A magyar irodalom egyik legsivárabb hangulatú könyve, v

Vajda János-i vigasztalanságú könyve lenne Máraié, ha . . . csak a költő szavának hinnénk. Ám hiába igaz a szava, versein is érvényesül a költészet csaló varázsa. A súlyos és igaz gondolatot, a komor és mély élményt, az átkot és a jajt a szépség szárnya ragyogó egekbe ragadja. Hiába idézi a hazugságot, a sunyi gyalázatot, a kárörvendő sakálvinnyogást : verseinek nemes, cicomátlan egyszerűségéből az igazság hangja cseng ki. Hiába omlik a romokra, hiába mutogatja a város sebhelyeit : kurta strófáinak kötött kompozíciója lelkünket építi s az épségről zeng himnuszt. »Ez volt a Mikó-utca« — mutat komoran kiégett otthonára, — szava nyomán mégsem gyászlobogó leng. hanem a költészet mágikus törvényei értelmében a leomlott lépcső gránitfogai lebonthatatlan és szétronthatatlan épségben illeszkednek egybe, kigyúl a gesztenyefák gyertyafénye s mindörökre ez marad a Mikó-utca, hol égtükröző ablakok örök keretében írja valaki azt az »egyfajta« regényt, amit »Márai-regénynek« hív az örök olvasó. Pusztulás és reménytelenség szól a sorok mögül, de a sorokból élet és reménység szól s a költő maga idézi akaratlanul komor egére a szivárványt, mikor a pusztulás poklában is alkot, mikor a durva ütésre a fájdalom nemesen tagolt ütemében jajdul fel, mint az ifjú Ovidius. Ha kölcsönt kérnék a város újjáépítéséhez, biztosítékként Márai verseskönyvét ajánlanám fel a hitelezőnek. Itt érdemes építeni, mert a romok nem tudták betemetni a költészet életadó kútfőit, itt melegforrások buzognak a mélyben. Legutolsó verseskötetének megjelenése óta több mint egy évtized telt el. a régi költő-Márait mégsem feledtük el. Most, hogy újra mint költő lép elénk, nem a viszontlátás örömével köszöntjük. Mert nem ugyanaz a költő már. Hol vannak már tőle az impresszionizmus alaktalanságai! Hol már az ifjúság szókimondó, könnyű mámora, Márai »szalonspicce«, ahogy Komlós Aladár nevezte hajdan. Ha eszményt keresnék mesterekre nem szoruló lírája számára, az öreg Aranyt, a szonettíró Miltont említeném. Melléjük áll, mikor eltakarja szemét, elfordul minden elmúíótól, még a színes, könnyű hasonlattól is. Hetvenkét versével első hely illeti meg a város újjáépítői között. * A költő hiába töltötte fél életét Budapesten : egy lomhán baktató alföldi szénásszekér látványa gyújtotta igazi versre öreg szívét. A regényíró, ki az egész világot hősei köré álmodta, ki otthon élt a valóságban Budapesten s álmaiban a Néva-parttól a Szajna-partig minden metropolisban, legszívesebben Komáromról mesélt. Irodalmunk városi irodalom volt ugyan, de mitosza, az, ami az irodalmi tudat alatt ösztönösen fölfelé tört, vagy csipkerózsa-álmot a!udott, vidéki volt. Ez volt a valóság s mármár irodalmi dogma lett belőle : »jó. ha a művész — és különösen a költő falun születik« — írta egyik legkitűnőbb •rodalomértőnk, Benedek Marcell is. Jó, nem jó, nem tudom. De Budapest egyre több költőt szül s új mítosszal kell ismerkednünk. Devecseri Gábor költészetében a »nyájas Tempe« az Andrássy-út őszi verőfénye, a Lágymányosi -utca és a Bicskei-utca sarka, a Margitsziget, s a túlvilágra frakkos, gavallérfecskék mutatják az utat, mely a Svábhegyen s az Erzsébethíd pesti hídfőjén vezet át. Ha a Lágymányosról dalol e költő, verse tárgyi élmény-anyagát, ha mégoly pontos és reális is, átszövi a szemléleten túli ismeret, az ismeret előtti tájékozottság mitoszi ködökbe vesző hangulata. Impresszionista hangulatokat csak falusi tájakról, kirándulásai színhelyéről, nyaralóhelyekről tud kelteni : a városról, mellyel együtt nőtt és szenvedett. mindig expresszív lírával szól. Költői nyelve gazdagon zeng vidéki ízeket, füle fogékony népi s ősi ritmusok iránt. De hangulatai, kedélyének hullámzása, élénksége, szeszélyei, ideges felszisszenései s tompa spleenje nem nyelvében s irályában, hanem verseinek belső struktúrájában árulják el a városi ember (nem gazdagabb, de nem is szegényebb!) lelkivilágát. Költészetében a műveltségi elemek természetesen vannak otthon, hiszen olyan világban él. melyben a nyár nem az aratással kezdődik, hanem a könyvnaopal s reggel nem a kondás tülke költi, hanem a postás csengetése, ki mindig új könyveket hoz. Itt és most csak erre kéne figyelmeztetnem az olvasót. És igazán csak a kritikus mesterségbeli elfogultsága késztet szólásra s mondatja el velem, hogy ez a kötete nem olyan egyenletes, nem olyan zárt kompoziciójú. mint a »Mulatságos tenger« s a »Barátaimhoz« volt. A legnagyobb mélységek s csillogó felületek közt csapong. Vigyázz, olvasó, mégse válogass, hanem figyelj arra, hogy ennek az egyenletességnek, oldottságnak, csapongásnak mélyebb indítéka van. Devecseri Gábor lírája újabban mintha bensőbb symbiosisban élne a zenével, mint bármely magyar lírikusé, mintha olykor az indítás is teljesen zenei lenne, az ihlet perce : moment musical. Uj hang, nem bevált klisé, nem rímes gyakorlat. A patent korában, olvasó, ízlésed vedd gyanúba, ne a költő dalát. 36