Budapest, 1946. (2. évfolyam)

1. szám - PÉCZELY BÉLA: Buda az ostrom után

• У '-С--Cr. /sr'/r/ It III л М OSTROM ITU Pf unni Eft on 12 ceruzarajza Végzetterhes címet hordoz Pfannl Egon ceruzarajz-sorozata. Tizenkét megdöbbentő tekintet Buda romjaira. Egy vérbeli író írja valahol, hogy az író. mikor elutazik nyaralni — ellentétben más emberekkel, akiknek ez az utazás felüdülés, inegpihenés — az író akkor is dolgozik, mert lát, élményeket fogad be, együtt rezdül és visszhangzik : ez a mestersége. A festő, a rajzoló, mikor azokon a furcsa zavart napokon hétheti kavargásos lidércnyomás után kilépett az utcára, azt mondhatjuk, ez ötvennapi sötétség után annál fényérzékenyebb lélekkel indult útnak és sötétkamraszerűen szívhatta magába a benyomásokat, képeket, végzeteket. S ez a lemeznél érzékenyebb »valami« megérlelve, átformálva. átszűrve adja vissza, amit magábaivott. ha jó míivész, ha művész a szó igazi, őszinte, alázatos értelmében. A magyar művész csendes, visszafojtott megilletődéssel állott meg a város évszázadok óta mását nem találó leromlása előtt. Festmények és rajzok sorakoznak azóta máris egymás mellé, némelyik zártságában és befejezettségében már nemcsak papírra vetett jegyzet arról, ami a művész szeme előtt van, hanem alkotás, mű, számot vetés azzal, amit látott. Két akadályt kellett átlépnie. Az egyik nem volt nehéz. Óh. . milyen messze esik már tőlünk a rom szépsége. A száz és százötven év előtti elmerengő öröm a rom láttán, a romnak —talán mint jelképnek, talán értelmi képzetek látható egybefoglalásának — önmagáért szeretete, a rom. mondhatnánk mint az épületek életútjának utolsó békés, derűs állomása. Attól a kortól, mely megnyugvó kíváncsisággal nézte a romot, szinte mint önmagáért és önmagában létezőt, elszakadtat attól, ami volt, amivel az életben nem volt közünk, ettől a kortól — óh. boldog érdektelenség kora — nagyon messze estünk. Viszont mennyire nem lehet álláspontunk a művész lelkében — elméleti síkokon — indokolhatóan jelentkező tiltakozás a rom ellen, elzárkózás annak esetlegességétől, ziláltságától, művészi megfoghatatlanságától. Azt kell mondanunk : érthető az emberi lélek, a hmná-l'faiuil Kgoii: Szenl \nna-templom Егон Пфаннл : Церковь Святой Анны пит szempontjából, hogy nem bírja a műalkotásban megkívánt benső visszhangot. rendet, értelmet a romban, a ina füstölgő, vergődő romjában feltalálni, s ezért el szeretne fordulni tőle. De mikor magyar is, budapesti is és az a kilépő, érzékeny, fogékony lélek saját kincseinek pusztulását, a régóta tulajdonába vett szépségnek megcsorbítását, meghurcolását látja, ezért — mert művész, mert kortárs és mert saját testén érdekelt szólnia kell arról, amit látott, szólnia a neki adott nyelven, az ecset, vagy az irón nyelvén, szólnia, vallania, sikoltania, siratnia, vádolnia. Pfannl rajzain ez a küzdelem megérződik s ez legnagyobb értékük. Nem a tárgyilagos szemlélő beszámolója az ő ceruzarajza a benyomások, a részletek igazságával ; nem is az összegező művész sommázó számvetése az élmény valóságá-St. Anna's Church, by E. Pfannl I'.-'im Pfann! : L'Ealise Saintr-\n val. az egység igazságával — ahhoz még túl közel van s még közelebb volt. mikor rajzai, még az elszakított Buda romjai között, papírra szakadtak. A művész az egyszerű szemlélő megborzongó tekintetével, de a mesterségbeli természetvizsgáló prizmaszerüen felfokozott éleslátásával. helyettünk néz. Ugy anazt látja, de nem ugyanúgy, megtanít bennünket meglátni a felszín mögött a mélyet, a lényegest, az ellentét feszítőerejét, a tragikum szenvedélyes vonásait. Tizenkét lap ez. tizenkét gyászbeszéd a Lánchíd, a Királyi Vár. a Halászbástya, az Erzsébet híd. a Szentháromság-tér. a Helyőrségi templom, a Miniszterelnökség, az Országos Levéltár, a Szent Anna templom, a budai Dunapart felett, amint a fekete és fehér egy ensúlyának művészetével, a kézvonás lendületének súlyával jeleníti meg a látottakat. 37