Budapest, 1946. (2. évfolyam)

7. szám - ENYEDI GYÖRGY: A budapesti közönség zenei igényei

Nega t ív и то к Zenei életünkben az elmúlt hónapok folyamán kritikus ponthoz jutottunk. Nincs értelme szépíteni a helyzetet és eufemisztikus szavakkal elkendőzni a valóságot, gyengéd ábrándokkal elringatni magunkat : zeneéletünk nagyon beteg. A betegség igen régi keletű és a ránkköszöntött új szellemi világban a gyógyulás reménytkeltő tünetei mellett ott lappanganak a krónikus bajok, amelyek időnként nagyon is akuttá válnak. Most, amikor a bénító kötöttségek alól felszabadulva, megtisztult légkörben újból nekifogtunk a zenélésnek, nagyon kell vigyáznunk, nehogy a mult hibáit magunkkal hurcoljuk. Tiiizott pesszimizmusra ugyan nincs okunk, hiszen még a fejlődés kezdetén állunk, de fokozott éberséggel kell ügyelnünk arra, nehogy mindjárt ennél a kezdetnél közönyből, egy keleties »laisser faire, laisser passer« kényelmes vagy lemondó magatartásából mindent elrontsunk. Több mint egy évvel ezelőtt tehetséges és kitartóan szorgalmas zenészek bátor kezdeményezéssel és minden megbecsülést megérdemlő lelkesedéssel nekiláttak, hogy az üszkös romok közt megindítsák Budapest zenei életét. Azóta sok minden történt, amire méltán büszkék lehetnek a kezdeményezők (hiszen a sok nehézség, nyomorúság ellenére ez az évad elvben kétségtelenül nívósabb volt a lehetőségekben és külsőségekben összehasonlíthatatlanul gazdagabb elmúlt pár év bármelyikénél), de szomorúan tapasztalhattunk éppen elég lehangoló jelenséget is. A hangversenyek nagy részének célkitűzése nagyon tiszteletreméltó volt, a zenészek a legnehezebb körülmények közt is lelkesen dolgoztak, és jóleső érzés kell, hogy elfogjon bennünket, ha arra gondolunk, hogy most már — ami ilyen formában úgyszólván először fordul elő történelmünkben — intézményesen törődnek a művészekkel, igyekeznek gondoskodni róluk : a Művészeti Tanács komolyan és lelkiismeretesen foglalkozik a fölmerülő problémákkal és a különböző szakszervezetek is azon vannak, hogy a zenészek érdekeit megvédjék. Hogy az elért eredmények nem mindig állnak arányban az igyekezettel, az jórészt az általános bajokon múlik. A jó és szép ambíciókkal 274 ENYEDI GYÖRGY \ budapesti közönség zenei igényei Molnár C.Pál rajzaival szemben azonban az anyagi és lelkiszellemi akadályok egész sora áll az egészséges zenei fejlődés útjában. A pusztán anyagi nehézségek már ott kezdődtek, hogy ezen a télen még egy megfelelő fűtött terem se akadt (mellesleg : a Zeneakadémia nagytermét ugyan már megszoktuk, de ne felejtsük el, hogy Budapestnek még mindig nincs sem kamarazene, sem zenekari muzsika számára jó és szép hangversenyterme). Bár sok igen tehetséges és kitűnően képzett muzsikusunk van, mégis majdnem minden kategóriában többé-kevésbbé kínosan érezzük a zenészhiányt ; a zenészek meg az infláció eirculus vitiosusában krónikus pénzhiányban szenvednek, a közönség nemkülönben, legalább is a közönségnek az a rétege, amely eddig komolyan érdeklődött zene iránt, és ez természetesen visszahat a zenészekre. Mutatványnak talán ennyi is elég az anyagi akadályokból (bár van még néhány), a személyi és szervezési bajokkal meg itt nem szeretnénk foglalkozni. A lelki vagy szellemi természetű nehézségek közül is inkább csak azokat ragadjuk ki, amelyek a »publikum« problémájával függnek össze. Az értékes, átfogó zenei kultúra kifejlődésének egyik legnagyobb akadálya nálunk ugyanis közönségünk differenciáltabb érdeklődésének hiánya. A tapasztalat azt mutatja, hogy összehasonlítva például a nyugat- vagy déleurópai nagyobb városokkal, a budapesti közönség zenei igényei sajnos, nem túlságosan nagyok. A közönség tömegének zenei érdeklődése általában nem megy nagyon mélyre — már amennyiben itt egyáltalán »tömegről« lehet szó, hiszen zeneéletünknek ez egyik elszomorító jelensége, hogy a zene iránt úgy-ahogy érdeklődők a lakosságnak csak egy igen vékony rétegéből tevődnek össze. És éppen ez az, amin most végre gyökeresen változtatni kell. A zenei demokrácia első feladata, hogy valóban közkinccsé tegye a muzsikát, éspedig az értékes, jó zenét. Azt a jelenséget, amelynek egy szerencsétlen történelmi fejlődésben eredő okait itt nem analizálhatjuk, hogy t. i. az úgynevezett nagyközönségnek nálunk csak teljesen felszínes kapcsolatai vannak a zenével, nem kell és nem is szabad mint megváltoztathatatlan tényt elfogadnunk. A helyzet jelenleg így áll ugyan — de erről nem a közönség tehet. A »közönség« különben is csak egy absztrakt fogalom és nem fejez ki egy maradandó állapotot, úgyszólván egy matematikai állandót : egy muzikális népnek mondhatni minden egyes tagja komoly »közönséggé« válhat, ha megfelelő módon, helyes neveléssel képessé tesszük a zene befogadására, megértő élvezetére ; nem mondhatjuk, hogy »adva van egy közönség«, hanem azt egy amorf tömegből előbb meg kell alkotnunk. És itt most sok mindent, mondhatnánk mindent élőiről kell kezdeni. Mert a magyarországi közönséggel valóban baj van. Igaza volt Kodály Zoltánnak, aki a márciusban, Bartók születése napján rendezett hangversenyen azt mondotta beszédében, hogy Bartókot a közönség inkább lelkesedéssel vette körül, semmint hogy megértette volna. Ez jellemző és szomorú tünet, de ez talán még nem is a legnagyobb baj, hiszen végtére azt mondhatná valaki, hogy a lelkesedés önmagában sem lebecsülendő, sőt nagyon szép valami és bizonyos fokig esetleg út is a megértéshez •— aztán meg ne legyünk igazságtalanok a közönséggel szemben, illetve ne legyünk túl igényesek : Bartók jónéhány művét sokszor még képzett muzsikusok se értették meg olyan gyorsan. A baj azt hiszem ott van, hogy — nekem legalább is az a gyanúm — közönségünk nagy része Schubertet vagy Csajkovszkit se érti meg igazán, ha tetszik is neki ez a zene. Természetesen nem arról van itt szó, hogy a hangversenylátogatóktól azt várnánk vagy követelnénk, hogy képesek legyenek a hallott művek harmóniai vagy formai analízisére. Persze, nagyon jó, ha ilyen elemzésre sokan, minél többen képesek, de ez nem döntő, mert végeredményben a művészet métierjének, mesterségbeli fogásainak beható ismerete nem a nagyközönség feladata. Inkább attól félek, hogy közönségünk nagy része egyszerűen nem tudja, miről van szó — még azokban a művekben sem, amelyeket szívesen hallgat —, úgy valahogy, mintha egy versben csak a ritmust, a rimek csengését vagy a szavak hangszínét élveznénk, anélkül, hogy a szavak értelmére is figyelnénk. A publikumnak ez a része nem tudja, mit is mond lényegében a zeneszerző, sőt valószínűleg gyakran azt sem tudja, mikor mondta azt, amit közölni akart a világgal és hogy milyen világ volt is az, amelyhez szólt : hogy t. i. 4